Az igazi értéke a kapcsolatok kialakulásában rejlik

Valamikor, amikor Romániában még nem volt, mert nem lehetett civilszervezet, polgári kezdeményezés – minden az egyeduralkodó és természetesen a minden bölcsesség letéteményesének kikiáltott párt égisze alatt zajlott –, olvastam egy szociológiai tanulmányban: egy ország belső erőssége civilszervezeteinek számában, súlyában is lemérhető. 

Abban, hogy hány polgári csoportosulás tűzi célul a környezet védelmét, a népi vagy gasztronómiai hagyományok, egy-egy kiemelkedő személyiség munkásságának és szellemének stb., azaz a jelen és a múlt értékeinek megőrzését, továbbadását.

A megállapítás a múlt hét végén a szerbiai, közelebbről vajdasági, délvidéki Csókán is többször eszembe jutott a II. nemzetközi birkapörkölt-főző versenyen, amelyen a „helyieken”, vajdaságiakon (magyarokon, szerbeken) kívül anyaországi, romániai, makedóniai csapatok is indultak. Hogy hányan közülük a nyerés vagy helyezés komoly szándékával, nem tudnám megmondani (egy versenyen általában mindenki győzni szeretne), ám abban biztos vagyok: egy ilyen vetélkedő igazi értéke nem abban rejlik, hogy egyik vagy másik versenyzőnek „igazságot” szolgáltasson rátermettségének, főzőtudományának elismerésével (az egyén szempontjából természetesen ez nagyon fontos), hanem abban, hogy megismertesse, összehozza, megbarátkoztassa a résztvevőket, és olyan kapcsolatok kialakulásához segítsen hozzá, amelyek időben, távlatokban nagyobb súlyúak az egynapos vetélkedőnél és egy magánszemély győzelménél.

Hadd mondjak egy példát.

Pár éve az Arad megyei, tornyai Pro-Pir-Kult Egyesület által szervezett tornyai nemzetiségi fesztiválon megjelent Závoda Ferenc, a Békés megyei önkormányzat – akkoriban még a szarvasi szlovák önkormányzat – képviselője is, aki a helyiekkel való megismerkedés után meghívta a tornyaiakat („mellesleg” a vingai bolgár táncosokat is) egy magyarországi, szarvasi rendezvényre, ahol a tornyaiak megismerkedtek a csókai (vajdasági) Borsos Kálmánnal, egy ottani gasztro-egyesület elnökével, és ennek eredményeként új, Csóka–Tornya (nagyobb perspektívából: Vajdaság–Arad megye, még távolabbról: Szerbia–Románia) kapcsolat szövődött. A tornyaiak tájékoztatták erről Pécska polgármesterét, városi tanácsát, s felvetették: ebből akár konkrét, közelebbi, immár helységek, régiók közötti kapcsolat is születhet.

Amihez nyilván az kell, hogy a felek fogékonynak bizonyuljanak a közeledésre.

És, civil kezdeményezés nyomán, ez a „fogékonyság” valósággá vált.

2013. április 28-án, szombaton Pécska város (magyar nemzetiségű) polgármestere, Antal Péter és Miodrag Stanoiov (szerb nemzetiségű) alpolgármestere a romániai Pécska képviseletében jelen volt a vajdasági Csóka (végeredményben gasztronómiai) rendezvényén. Csakhogy Antal Péter és csapata ez alkalommal találkozott, elbeszélgetett az ugyancsak jelenlévő Pásztor Istvánnal, a Vajdaság Autonóm Tartomány Parlamentjének (és a VMSZ, a Vajdasági Magyar Szövetség) elnökével, Farkas Zoltánnal, a Békés Megyei Önkormányzat (azaz: megyei tanács) elnökével, Balázs Ferenccel, Csóka község polgármesterével és még néhány, politikai szempontból számottevő vajdasági és magyarországi személyiséggel. És bár nem koccintottak jófajta helyi, magyarországi vagy romániai kisüstivel (a pécskaiak, „vezető káderek”, azaz gépkocsivezetők lévén, elzárkóztak a kínálástól), ezek a találkozók – mint ahogy Antal Péter és Balázs Ferenc lapunknak elmondta – bíztatók voltak a jövőre nézve.

Lehet ebből partnerség, akár testvérvárosi kapcsolat is, mindkét település, helység és környéke javára. A kapcsolatfelvétel kellemes, oldott, baráti környezetben, mindenesetre megtörtént.

Hogy készül a „bajnok” birkapörkölt?

Már utaltunk rá: egy vetélkedőn nagyjából mindenki a győzelem reményében indul, ha nincs kellő önbizalma, inkább otthon marad. De az is lehet: nem győzni akar, hanem csak egyszerűen kikapcsolódni és jól érezni magát.

Ott azonban, ahol öt-tíz, netalán hetven-valahány csapat indul (mint Csókán), el kell döntenie valaki(k)nek, becsületesen, hogy mi is a versenysorrend.

Elbeszélgettem a zsűri néhány (mesterszakács, meg hasonló titulusokkal nyilván nem véletlenül rendelkező) tagjával – köztük vitéz Sass Lászlóval és vitéz Forschner Rudolffal –, hogy is megy a zsűrizés. Nem rejtettem véka alá a hozzá nem értő átlagember véleményét, miszerint lehetetlen, hogy egy zsűri a sok tucat „próba” elbírálásakor képes legyen az ízeket objektíve megkülönböztetni. Mi tagadás: a laikusnak járó többé-kevésbé gunyoros mosoly kíséretében elmondták, hogy is megy az elbírálás. A (soktagú) zsűri két-három vagy több csoportra oszlik, amelyek elvégzik az előzetes, jól meghatározott szempontú válogatást. Például ilyeneket értékelnek, mint a szilánkosság (van-e a pörköltben csontszilánk, ha van, nem jó), fővetlen-e vagy túlfőtt, sótlan-e vagy túlsózott, íz (odakozmált-e, elég vagy sem benne a hagyma, paprika stb.), van-e zaftja és mennyi, milyen, túl zsíros-e vagy sem, eléggé színes-e – hogy csak néhány szempontot említsek. A „részzsűrik” eleve kizárnak egy sor indulót, a „nagyzsűri” és a végső döntés elé (amikor, mint addig is, minden zsűritag „vakon”, azaz csak a származási hely ismerete nélkül, számok alapján ítélkezik) a legjobbak kerülhetnek. A megkérdezett zsűritagok baráti beszélgetés során elárulták: nekik sem egyezik mindig mindenben a véleményük (ne felejtsük: itt már a legjobbakról van szó), vannak viták, amelyeket végül „demokratikus alapon”, azaz többségi szavazással) döntenek el. Az azonban nem fordulhat elő, hogy silány pörkölt (vagy akármilyen más étel) legyen egy szakzsűri által elbírált verseny győztese. Csókán a zsűri elnöke Frank Sándor mesterszakács, a szegedi Halászlé Csárda tulajdonosa volt.

És végül hadd válaszoljunk a kérdésre: hogy készül a „bajnok” birkapörkölt?

Egyszerű, mondja a karcagi (Magyarország) Bartha László „örökös magyar bajnok” (ez nem hivatalos titulus), aki 15 éve versenyez, évente, saját bevallása szerint, 8–10 birkapörkölt-főző vetélkedőn indul – és mindegyiket megnyeri. Amikor a titkai felől érdeklődöm (azzal a megjegyzéssel, hogy azokat biztosan nem árulja el), csak nevet: dehogy nem, csinálják utánam.

Tehát: vegyünk, mondjuk, 30 kiló birkahúst, fejétől farkáig (mindent bele!) – ha kevesebbet vagy többet, korrigáljuk arányosan a következő adatokat –, másfél kiló sertészsíron dinszteljünk meg két kiló hagymát, ha kihül (!), tegyünk hozzá pirospaprikát (nem tudom, mennyit), adjuk hozzá a birkahúst és minimum két óra hosszat, de inkább többet, keveréssel (ezt nem mondta, de ellestem) főzzük, amíg a hús fehér (?) nem lesz. Merthogy, mondja a mester – az egyetlen, aki a Nagy Magyar Fehér Asztal lovagja nem hivatásos szakácsként –, attól lesz jó a birkapörkölt. (Megkóstoltam, amikor majdnem kész lett: mennyei.) Mindezt – figyelem! – lapos aljú vasedényben (lábasban), hogy ne égjen le… a szakácsok biztosan tudják, hogy mi.

Értse, aki érti. És csinálja utána.

Banka bácsi, az egykori csókai számadó juhász, aki annak idején államfőknek is főzött a pusztán, és akiről a helybeli gasztronómiai egyesület a nevét kapta, Borsos Kálmánnak (az érintett meséli) halálos ágyán elárulta az igazi birkapörkölt receptjét. Az egyik legfontosabb, hogy a birka minden részét (fejét, farkát, máját stb.) bele kell tenni, ami egyezik a mostani „örökös bajnok” álláspontjával.

Számunkra azonban ennél is fontosabb, hogy egy gasztronómiai rendezvény – amelyen érzésünk szerint mindenki nagyszerűen érezte magát –, hogyan válhat a népek, nemzetek, régiók közeledésének, megértésének, egymásra találásának alkalmává. Lehet, hogy nagy szavak ezek, de úgy érzem, igazak.