Csalódás ‘56 után

Miklós is a kádári amnesztiával szabadult ‘63-ban, mint sokan mások, akik részt vettek az 1956-os eseményeken. Már nem foglalkoztatta a nagypolitika, beletörődött a kommunista restaurációba, rájött, hogy valahol, valakik a világban így döntöttek, mint sokszor tették ezt a történelem folyamán, a magyar nép nem lóghat ki a jaltai egyezményből, túl kicsi ahhoz.

Azon a tizenkét napon azt hitte, hogy már soha magyar magyarnak ellensége nem lehet.

A börtönben számtalanszor eljátszott azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha nem történik meg a szovjet beavatkozás, ha nem jön Kádár, ha marad a Nagy Imre kormány, ha… Vajon ha elmúlik a forradalom mámora, a magyar ember újra a másik magyar torkának esik?      

Néhány történelmi esemény jutott az eszébe, mint 1514, amikor Dózsát még a sötét középkornak megfelelő barbár büntetési módszerekhez képest is szinte beteges kínzások közepette végeztette ki Szapolyai Temesváron. A magyar nemesség megtizedelte a parasztságot, de vajon nem jött volna jól 1526-ban Dózsa hadserege?

A magyar hadvezetés az idegenekkel kötött paktumok értelmében halálba küldte ifjait Doberdónál és a Donnál. Miért is? Amikor 1919-ben az összefogás helyett vörösökre és fehérekre színeződött a magyar nép, és ahelyett, hogy megvédjék az ország területi épségét, egymást követte a vörös- és a fehérterror, a magyar a magyarnak szegült, miközben az ország darabokra hullott.

Ezek a gondolatok akkor kezdték foglalkoztatni leginkább, amikor végignézett néhány hajnali akasztást a börtönudvaron. Nem a szovjetek akasztottak, hanem a magyar gyilkolta a magyart, egy eltorzult eszme nevében.

  Miklós nem értette a rettentően nagy megtorlást, hisz csak egy szabadabb, jobb világot akartak ők, semmi más nem volt a szándékukban, a vádirat szerint azonban a Horthy-rendszert akarták volna restaurálni. A vérbírók szinte ordítozva, habzó szájjal osztogatták a halálbüntetést és az életfogytiglant az olyan munkáshatalom nevében, amelyhez az igazi, egyszerű munkásnak semmi köze nem volt.

Miklós nem hitte el, hogy valaha eljön a szabadulás napja. Ráeszmélt, hogy bármilyen szépen színezett eszme mögött emberi gyűlölet halmozódhat, és az eszméknek semmi értelmük nincs, ha azok csak azzal igazolják létjogosultságukat, hogy a másik ember ellen irányulnak, miközben hazudnak egy idealizált világot.

Elindult hát haza a szeretteihez, remélve, hogy majd gyermekei egy jobb világban fognak élni, hisz minden rendszer egyszer megszűnik, bármennyire igyekszik megszilárdítani hatalmát mindenféle embertelen eszközzel.

Bármely társadalmi rendszert az emberi értékekre kell építeni, másképp léte értelmetlenné válik.

Luda Gábor,

Temesvár