„Egyszerű énekes vagyok”

Az aradi „megabál” idei sztárvendége Kovács Kati volt, akit a mai 50-70 éves nemzedék minden bizonnyal „közelről” ismer, számos slágerének dallamát bizonyosan dúdolni is tudja. 

Az internetről a pályájával kapcsolatban szinte minden megtudható – mi olyanokról kérdeztük, amelyek nincsenek a világhálón. 

– Az aradi koncertet román idő szerint este 11-re hirdették meg, de meglepetéssel hallottam, hogy Önök már délután fél hat körül megérkeztek. Mindig jóval hamarabb érkezik egy koncertre?

– Általában hamarabb, mi azok vagyunk. 

– Miért, ha kérdezhetném?

– Van egy kedves kollégám, ő vezet, mert este én már nem látok jól, nem merek vezetni hóban, esőben, ködben – mondjuk, ködben még bátrabb vagyok –, de egy fiatalember jobban vezet, nem kell nagyképűsködnöm. És ő az a precíz típusú ember. A Koncz Tibi – ő bányageológus mérnök – szintén előbb jön. Én meg egy egyszerű énekes vagyok, aki szintén szeretek hamarabb jönni. Egyszer hallottam egy amerikai kosárlabdázó nyilatkozatát, nagyon édes volt. Azt mondta: kilencen vagyunk testvérek, valamennyi egyetemet végzett, okos, intelligens ember, egyetemeken tanítanak. Én vagyok a leghülyébb, és én tartom el valamennyit.

– Ez viccnek tényleg jó.

– Nem vicc, ez a valóság. Arra mondtam, hogy ők, akik egyetemet végeztek, nyilván okos, intelligens emberek – én meg egy egyszerű énekes, aki semmit nem végzett.

– Egyszerű énekes, száz-valahány lemezzel, Liszt-díjjal, húsz filmszereppel, állami kitüntetésekkel… Mindig ilyen szerény, művésznő?

– Ha ez az, akkor igen. Ez tény. A Bartók Béla Zeneművészeti Főiskola dzsessz-tanszakára egy évig jártam. Csakhogy magamat tartottam el, reggeli órák voltak, nyolckor benn kellett ülni a padban, s mivel előfordult, hogy reggel hatkor érkeztünk haza, én mindig elaludtam. Nagyon álmos és fáradt voltam, de fenn kellett magam tartanom, mert nem voltak szponzorok. Ha belegondolok, hogy a régi Ki mit tudokon – hasonló versenyek voltak, mint manapság – a kézfogáson kívül semmit nem kaptunk… A mostani gyerekek egy évre kapnak lakást, autót… Jó, kihasználják őket, nyilván. Ez abból ered, hogy a televízió beléjük fektet egy bizonyos összeget, s azt szeretné visszakapni, szóval valamit valamiért – de más a világ, üzleti alapokon nyugszik az egész.

– Meg is akartam kérdezni, hogy milyen az a 40-50 évvel ezelőtti könnyűzene-énekes világ, és milyen a mai.

– Az más volt, az a szó nemes és szép értelmében egy amatőr világ. Tényleg mindenki csak azért küzdött, hogy egy kicsit énekeljen, muzsikáljon, baráti körben, barátoknak. Nyilván akinek van valami képessége, azt viszi előre – nem is azt mondom, hogy a hiúság, hanem a saját szakmai töltöttsége, mert ha valaki azt érzi, hogy tud magasat ugrani, az megpróbálja. Azóta annyit változott a világ, hogy a televíziók, amikor megrendeznek egy vetélkedőt – legyen az a Voice, vagy az X-faktor, vagy Csillag születik, az itteni vetélkedőket nem ismerem, azokra nem tudok hivatkozni –, szóval ezek amerikai, angol, német licencek – jól mondom? –,  itt már diktálnak a gyerekeknek. Valamikor teljesen amatőr volt, most üzletté vált az egész. Vannak stylis-tok, akik a frizurájukat, öltözéküket irányítják, vannak menedzserek, akik kísérik őket

– és hetekig készítik fel…

– Hogyne. És előttük példák vannak. Nekünk azért volt más a világunk, mondjuk, negyven éve, mert nem voltak előttünk példák. Amikor az első Ki mit tud-on, az első táncdalfesztiválon indultam, nem tudtuk, hogy kell bejönni a színpadra, hogy kell kimenni, meghajolni, mit szabad csinálni – nem voltak előttünk televíziós példák. Ezek a (mai) gyerekek bekapcsolják a tévét és ötven csatornán az megy, hogy kell énekelni, viselkedni, színészkedni. Ők tulajdonképpen járt úton járnak, mi abszolút járatlan úton indultunk, és mindent magunk alakítottunk ki. Talán ezért is maradt fenn annyi egyéniség. Mert nem sémákban gondolkodtak a zeneszerzők, hogy ez most siker volt, s a következő évben írunk egy ilyet, hanem adva volt egy énekes, például én, egy Kovács Kati, s nézzük meg a hangterjedelmét, mire képes, van-e drámai ereje, tud-e színészkedni – és akkor egyénekre szabták a dalokat is legtöbbször. Amivel én nyertem, a Nem leszek a játékszered, egy nagyon nehéz dal volt. Amit a kedves kollégám írt (Koncz Tibor – szerk. megj.), az Add már uram az esőt, abban az időben nem sokan vállaltak volna egy ilyen rockos, nagy terjedelmű dalt (ma sem sokan vállalják). Ha megfigyelem a mai vetélkedőket, amit én énekeltem, az inkább nevezhető heavy metalnak – a régi szóhasználattal nyilván nem így hívták –, a mai gyerekek inkább ezt a falzettes éneklést választják, fejhangon énekelnek, tele díszítve a dalokat mindenféle hajlításokkal, technikai trükkökkel. Sokszor szoktam mondani: nem kell teledíszíteni egy dalt, van annak tartalma, zenéje, hangszerelése, és valamit sugall az a szám,

– ha sugall…

– de ezt egységben kell vizsgálni. Nem szabad sémákban gondolkodni. Volt egy ilyen műsor nálunk, hogy Csináljuk a fesztivált, az újabbak énekelték a mi dalainkat. Nekem is elég sok dalomat előadták, de nem tudták, miről szól a szöveg. Egy Régi ház körül vagy egy Úgy szeretném meghálálni c. dalt nem szabad tánclépésekkel kísérni, mert nem illik a dal karakteréhez – az egy meditatív, elgondolkodtató és mindenkinek szívébe markoló dal, hisz az emberek többsége elhagyja a szülői házat, és az 10-20 év múlva megszorongatja a lelkét – ezt táncolva előadni nekem ez azt jelenti, hogy nem értik, miről énekelnek. Amikor mi megkaptunk egy nyersanyagot, egy dalt, heteken keresztül próbálgattuk, hogy mi illik a zenéhez, a szöveghez, hangszereléshez, hogy miről is szól ez a szám. Van abban jó is, hogy a mostaniak le tudnak minket kopírozni, de én mindig az eredeti előadó stílusát hallom. Ott van a mi kézjegyünk, ami azt jelenti, hogy mi voltunk – akarva, akaratlanul – az ő tanítóik. Nem szépítem a dolgot, én is tanultam másoktól énekelni – mert borzasztó figyelmetlenség lenne azt állítani, hogy mi nem tanultunk valakitől. Dehogy nem. Mi is bekapcsoltuk a rádiót, és szóltak ott a külföldi sztárok, opera- és sanzonékesek, az amerikai rock and rollosok, és mindebből alakítottuk ki a saját stílusunkat. De azt szoktam mondani: akkor válik valaki énekessé, ha maga alakít ki egy dalt, magyarán: szobrászkodik a hangjával. Az ember maga dönti el, hogyan szeretne előadni egy dalt – lagymatagon, komolyan, feszítve –, szóval vannak ennek szakmai trükkjei, és akkor válik egy énekes énekessé, amikor nem másnak a dalait kopírozza, hanem a saját dalát formálja, és abból sláger lesz. Kell egy egyéniség is. Hajlamosak a tévék arra, hogy ezeket a szegény mai gyerekeket egyfelé hajtsák. Amikor egy eurovíziós fesztiválon volt egy sikeres dal, akkor olyanokat írnak – ez olyan, mintha mindenki egyféle ruhát hordana, de ismétlem: akkor válik valaki ismertté, ha saját slágere van. Ezt a véleményemet biztosan sokan osztják.

– Az interneten, amiből majdnem minden megtudható az ön karrierjéről…

– majdnem minden…

– az áll, hogy ötszáz-valahány dal van a repertoárján. Ha ki kellene választania hármat, melyek lennének azok?

– Édesanyámtól sokszor megkérdezték, hogy a három gyermeke közül melyik a legkedvesebb. Azt válaszolta: ilyen kérdést feltenni, mind a három egyformán drága.

– De mind az ötszáz? Ezt úgysem hinném el.

– Nem, ezt nem mondanám. De azt szokták mondani, hogy a megosztott öröm dupla, sokszoros öröm. Az a dal, amit nagyon sokan énekelnek, amelyet nagyon sokan kérnek, az nekem is sokkal fontosabbá válik és emlékezetesebb, mert az, hogy sokan keresik, egy szép dolog, mert miért küzd az ember? Azért, hogy elismerjék, hogy siker legyen, hogy szeressék. Vagy ahogy mostanában hallom a vicces filmekben: a világbékéért küzdünk. Mi azért küzdünk, hogy a zene elmossa a határokat, hogy Norvégiában vagy Magyarországon, ahol énekelünk, angolul vagy magyarul, a zene megfogja az embereket, és akkor már nagyon fontos dolgot műveltünk. Az emberek, amíg a zenét hallgatják, nem nagyon veszekednek. Valójában valamiféle ilyen feladata lenne a zenének, hogy egyesítse az embereket, mit tudom én, az Örömóda Beethoventől, vagy Mozart, Wagner, Puccini, vagy a festőink nevei hangozhatnának el. Amíg az emberek őket hallgatják, nézik, nem szoktak veszekedni. Szóval van a művészetnek is funkciója. A mai popkultúrának is, nagyon sok jó sláger van. A legnehezebb az, persze, hogy a dalt mindenki dúdolja, de a szakzsűri is elismerje. Vannak nagyon nehéz dalok, de azok nem szoktak slágerek lenni, mert meghaladják azt a szintet, amelyet a nagy tömeg szeret. Amikor van egy eurovíziós dalfesztivál, mindenki arra törekszik, hogy míves munkát alkosson, s azt mindenki dúdolja. Na, ez a legnehezebb. Annak idején kinn voltunk Írországban – nem voltunk még tagjai az Eurovíziónak – de ugyanaz a karmester vezényelt bennünket, aki az Eurovíziót is, de mi külön műsorban voltunk –, minden szembe jövő kolléga a Nálad lenni újra jó lenne c. dalt dúdolta, s a zenekar tagjai így köszöntöttek bennünket: (a dal kezdő sorát dúdolja).

– Ez nagyon jó érzés lehetett.

– Nagyon. Erre mondhatom: ez sláger. Ezt Magyarországon beadtuk a rádióhoz, hogy fölénekelhessük, de azt mondták: nem éri el azt a szintet. Megnyertük vele Írországban a fesztivált, erre a rádióbizottság azt mondta: nincs mit tenni, mi is fölvesszük.

– Ön már végigénekelte a fél világot…

– Ausztráliától Japánig (japán nyelven énekel egy dalrészletet).

– Romániában merre járt?

– Régen voltam a brassói Aranyszarvas-fesztiválon, dolgoztam több román kollégával külföldön. Általában abból a táborból gyűltünk össze, amelyikhez hivatalból tartoztunk – a keletnémetek, szovjetek, románok, szerbek. Romániában voltam Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában. S ami nagyon tetszett: tavaly Farkaslakán, nagyon sok ember és nagyon nagy füst volt, mert az volt a mottó, hogy kifüstöljük a nem tudom micsodát (mi is volt, kérdezi kísérőit, akik elmondják: szénégető fesztivál), szóval úgy kezdtem énekelni, hogy nem láttam a közönséget a füsttől. Voltak ilyen jópofa dolgok az életünkben.

– Aradot volt ideje megnézni egy kicsit?

– Nem, mert hideg van. Máshol hamarabb megérkezünk, van egy kis hangbeállás, aztán elmegyünk a városba, autózunk egy kicsit, ismerkedünk vele. De voltunk itt máskor, átmentünk Aradon és megnéztük.

– Önnek számtalan lemeze van, sok díja, kitüntetése – mit tart legnagyobb sikerének és kudarcának?

– Sikerem valóban sok volt – de szakmai kudarcom, őszintén szólva, nem nagyon. Nem emlékszem.

– Rendkívül sikeres volt a pályája, állócsillagként emlegetik.

– Nem szabad ilyeneket mondani. Nem igaz, hogy folyamatosan fenn van valaki, inkább egy-egy dal teszi az ember egy magasabb szintre. Mondok egy példát. Volt egy lambada-dal, írtam hozzá egy szöveget (Kovács Kati számos külföldi dalra írt magyar szöveget – szerk. megj.) úgy volt, hogy egy televíziós műsorban a gyerekek fogják előadni. Ám rájöttek, hogy a gyerekek nem tudják elénekelni, este gyorsan felhívtak este, hogy másnap ugorjak be. Azt mondtam: nem nekem való. De muszáj volt – a szakma tüzet okádott, hogy egy lambadát miért kell egy komoly énekesnőnek előadnia. Erre én azt mondtam: egy énekesnő olyan, mint egy színésznő – van, amikor drámai szerepet kap, de ha van komikai vénája, akkor komika-szerepet is eljátszik. A dal hihetetlen siker lett, a következő napon nagyszülők jöttek unokáikkal… Hiába nem az én szerepem volt elénekelni, de nagy sikert hozott – a sorsnak ilyen tréfái vannak.

– Mindent elért a pályán, amit énekes elérhet. Van-e olyan dolog, amire szakmailag még vágyik, ami még nem teljesült?

– Aranyos volt egy hölgy, aki azt mondta, nem felejtette el egy interjúmat, amiben az hangzott el: ha nagyon sok pénzem lenne, megnyerném a lottó-főnyereményt, vagy Kossuth-díjat kapnék, rendeznék a Sportcsarnokban egy koncertet, ahová meghívnám a kedves kollégákat, akiket szeretek, és tudnék nekik fizetni. (Nevet.) És azt is mondta a hölgy: ő azért lottózik, hogy nyerjen nekem pénzt. Hát nem aranyos? Mindig vannak tervek a zenével kapcsolatban, hogy ezt szeretném elénekelni, vagy másként, vagy átformálni a dalokat – mindig van terv, de hogy sikerül-e, azt az élet dönti el.

– Befejezésül egy kissé indiszkrét kérdés, ne válaszoljon, ha nem akar. Énekes karrierjéről, lemezeiről, díjairól stb. a világhálóról szinte mindent tudunk, magánéletéről viszont semmit. Tudatosan kerüli ezeket a kérdéseket?

– Úgy van. Elzárkózom minden ilyen pletyka-jellegű dologtól, mert azt tapasztaltam, hogy mostani kolléganőimnek, a fiataloknak hetente más-más párjuk van, mindenkit bemutatnak, csókolóznak, nagy szerelem stb. Én egy kicsit arrább vagyok korban, és a mi időnkben sokkal visszafogottabban neveltek bennünket. A gimnáziumot egy korábbi apácazárdában végeztem Egerben. A tanárok nagy része, a hely szellemének megfelelően, magázott bennünket. És soha nem éreztem magamat annyira embernek, mint 16 éves koromban, amikor magáztak, amikor tisztelettel beszéltek velem, és ez megmaradt bennem, hogy lehet úgy élni, hogy a másik embert tiszteljük, nem muszáj az újságoknak mindent kiadni, közhírré tenni. Mi másként nőttünk fel, szerintem a magánélet az magánélet, és úgy veszem észre, hogy a külföldi nagy sztárok is ezt vallják. Azt el tudom mondani, hogy mit énekelek, hogy éneklem, merre sportolok – de azt, hogy az én kedves párom kicsoda vagy micsoda… Most nagyon boldog volt a Best újságírója, mert 17 év után végre sikerült egy profilfotót készítenie a páromról – de azt mondom: ez a maximum.