Eurovízió – kulisszák előtt és mögött

Akinek vasárnapra virradóan fél kettőig volt türelme végignézni a malmői (Svédország) Eurovíziós Dalfesztivált, láthatta élőben, hogyan is mennek a közönségszavazással kapcsolatos dolgok. Szerintem nagyjából úgy, hogy az egyes országok telefonos voksolói elsősorban talán nem is a dalokra, inkább az általuk szimpatizált országra (előadójára) adják le voksukat, s csak másodsorban magára a produkcióra. (Olyan országos kaptak maximális, vagy ahhoz közelálló pontszámot egy másik – szimpatizáns – ország részéről, amelynek produkciói, egy semleges néző szempontjából, a bányászbéka teljesítményéhez közelítettek. E teóriának azonban ellentmond az, hogy végül az 58. fesztiválon mégis a (szerintem is) legjobb dalok kerültek az első helyekre. Hogy aztán a dán, az azerbajdzsáni vagy az ukrán versenyszám, előadás volt-e a legeslegjobb (ez a végső sorrend), azon természetesen lehet vitatkozni: a művészetekben, általában, nehéz, de inkább lehetetlen objektív kritériumokat felállítani. Rég tudjuk: de gustibus non est disputandum, azaz az ízlésekről nincs mit tárgyalni, a könnyűzene százfajta mai változatában meg pláne nincs. 

Az eurovíziós dalfesztivál, amely egyetlen dal kapcsán rangsorolja Európa országait, számos, szociológiailag érdekes, de fontos kérdést is felvet.

A fontosságot helyezve előtérbe: a következő dalfesztivált, a szabályzat szerint, mindig az előző győztes országában rendezik meg (jövőre tehát Dániában). A sajtó hónapokkal előre óriási reklámot csap az eseménynek, forog az ország neve az európai médiában, a rendező tehát hatalmas (ingyen)reklámban részesül, amelyet egyébként csak dollár(tíz-?, száz-?)milliókban lehetne mérni.

Gondolnánk-e, hogy ilyen összefüggései is vannak az eseménynek?

Lehet, hogy az Eurovízió színpadára kiálló versenyzőnek meg se fordulnak a fejében hasonló gondolatok: X vagy Y ország versenyzője csak minél jobb helyezést akar elérni országa és a maga (a sorrend felcserélhető) dicsőségére. Egy jó eurovíziós szereplés ugyanis karriert indíthat el (lásd az ABBA vagy Céline Dion tündökletes példáját), bár nem minden győztes futott be szédületes pályát, ha nem állt mögötte amúgy is komoly tehetség.  

Szóval spekulálni lehet, de alapjában megkérdőjelezni az Eurovízió pártatlanságát aligha. Idén, például, az olyan könnyűzenei nagyhatalmak, mint az Egyesült Királyság, 

Olaszország, Spanyolország, Franciaország – amelyek a „nagyok jogán” ráadásul egyenesen a döntőbe jutottak – sehol sem voltak, mert semmi emlékezeteset nem produkáltak.

Bennünket, a világ e táján főleg Románia és Magyarország érdekel.

Románia egy elképesztő hangkvalitással rendelkező művészt indított, egy szoprán hangú kontratenort; a döntőbe bekerült, ott azonban sok vizet nem kavart, a 13. helyen végzett. A szavazógép sem működött kifogástalanul, Olasz- és Spanyolországtól (a legnagyobb román szórványból) elmaradtak a szavazatok – sokan a hazai internetes portálokon csalást emlegetnek –, csak Moldova tartott ki. Talán a dal nem tetszett a nemzetközi közvéleménynek, vagy az énekes szerelése, amely egyesek szerint női öltözet volt, s az egész egy gay-produkcióhoz hasonlított? Pedig arról is cikkeztek, hogy Cezar Ouatu a legvonzóbb férfiak egyikének számít az idei versenyen…

A magyar indulóért sokan fabatkát sem adtak volna, s lám, ByeAlex a tizedik helyen végzett (a 26 közül) egy végtelenül egyszerű, s még csak nem is virtuózan előadott  dallamocskával, amelynek a nézők (szerencséjükre?) a magyar szövegét sem értik. Ezen is lehetne filozofálni: sokuk nézőnek elege van a pompázatos kosztümökből, a nagy showból, a felhajtásból, s inkább az egyszerűséget, a könnyen megjegyezhető (eléggé fülbemászó) dallamot, a mondhatni slampos (mindennapi ízlésükkel, viseletükkel is találkozó) előadói öltözéket, kinézést díjazzák.

Ki tudná megmondani?

Jövőre, Dániában, ismét lesz Eurovízió, és egészen biztos, hogy minden induló szeretné megnyerni, attól függetlenül, hogy mit mondanak majd utólag róla.