Heten a huszonnyolcból a hatvanadikon

Egy hatvanéves érettségi találkozó, bár nem éppen páratlan jelenség – Aradon is volt már hasonló –, de azért nem mindennapi: gondoljunk csak arra, hogy résztvevői, mondjuk idén, néhány esztendeje túl vannak életük háromnegyed évszázadán.

Aradon szombaton az egykori Fémipari Középiskola egyik magyar (akkoriban több is volt!) osztályának diákjai gyűltek össze egy délelőttre. Az osztály arról is nevezetes, hogy 1955-ben utolsónak végzett középiskolásként – a következő évtől már szakiskolává változtatták (degradálták?) a híres fémiparit, amely annyi kiváló szakembert adott Arad és az ország iparának, a vagongyárnak, szerszámgépgyárnak és más üzemeinek. „Végzősként akár harminc munkahelyet találhattunk, ma harminc se talál egyet”, mondta keserűen, némi túlzással az egyik vén diák, hozzátéve: akkoriban igazán jól felkészített szakik hagyták ott az iskolapadokat, és távolról sem annyian, mint ahányan beiratkoztak…

A 28-as létszámú osztályból Jantó Béla „megbízott osztályfelelős”, a találkozó szervezője, aki egy örökre eltávozott társtól vette át a tisztet, a ma életben lévő 13 egykori osztálytársból hetet üdvözölhetett az egykori iskola egyik – viszonylag jó állapotban lévő – termében.

Ehhez két kiegészítés.

Az egyik: ő az a Jantó, akinek édesapja gyárat alapított Aradon, abból került ki az országban előállított első esztergapad – a legelső példány mellett, fénykép bizonyítja, az édesapa az ölében tartja kisfiát. Később, egy ideig, mint „volt kizsákmányoló” sarjának, volt is baja emiatt.

A másik: a terem. A ma szaklíceumként működő iskolában nem volt könnyű olyan osztálytermet találni, amely többé-kevésbé méltó lett volna egy hatvan éve végzett osztály fogadására.

Igaz, mondta az egyik vén diák, őket annak idején – az ötvenes évek legelején – egy nagy rakás szalma várta az udvar közepén, abból kellett szalmazsákjaikat megtömni. 

A találkozón a jelenlévők – a kilencvenes évek eleje óta Németországban élő Huhn Nándor, Torma Ferenc, a Magyarországra „szakadt” Kondor Gabriella, Onyeczki István, Remlein Antal, Zellner József és persze a szervező – sorra elmondták életük, sorsuk legutóbbi mozzanatait. Nem kevés a gond, a betegség, de a gyermekeik, unokáik (már akiknek van) által nyújtott öröm sem. De nem panaszkodott mindenki: a zenészként városszerte ismert mai vén diák (ő azon kevesek egyike, akik „nem használták” diplomájukat) boldognak mondta magát, mert egész életében a neki tetsző dolgot csinálta, a szeretett feleségét rég elvesztett oktatómester a barátokban és a közösségi rendezvényeken találja meg az egyedüllét elleni orvosságot, a BMW-től nyugdíjba ment egykori aradit az energiamegmaradás nagy kérdései foglalkoztatják stb.

A találkozó befejezéseként az osztálytársak egy vendéglőben elevenítették fel a régi emlékeket, többnyire üdítő mellett.