Igaznak, embernek maradni

Kicsid Mihály 1924-ben, a Kovászna megyei Gelencén született, 7 testvére, illetve 6 féltestvére között szerény körülmények között nevelkedett. 

A II. Bécsi Döntés értelmében magyar állampolgárrá, így hamarosan hadkötelessé is vált. 1943-ban, 19 éves korában leventeként besorozták, a Kárpátokban teljesített szolgálatot, ahol 1944 októberében megsebesült. Még most is pontosan emlékszik, amikor hajnalban az oroszok észrevétlenül annyira megközelítették a hegygerincen lévő állásaikat, hogy kézigránátokkal támadhattak rájuk. Egyik hozzá közel robbant, csak annyit érzett, hogy az arcát elborította a vér. Megpróbált hátrafelé menni, mivel azonban igen rosszul látott, beleesett egy bokorba, ahonnan az egyik bajtársa húzta ki, segítette a visszavonulásban. Amint kiderült, a sziklán robbant gránát mindkét szemét megsebesítette acélszilánkokkal, kőtörmelékkel. Az anyaországhoz ugyancsak visszakerült Rozsnyón került kórházba, ahol az összes iratait és pénzét elvették. Mivel egyáltalán nem látott, adtak mellé vezetőnek egy hadnagyot, aki 10 nap pihenőszabadságot kapott, így magával vitte Kicsid Mihályt is a Budapesten élő szüleihez. Sáros, harctéri ruhájában érkezett haza, de másnapra mindent kimostak róla, mindennel ellátták, majd a Mária Klinikán a szemét megműtötték. A továbbiakban egyik katonai kórházból a másikba vonultak vissza a német hadsereggel együtt. A karácsonyt Bécsben töltötték, de folyamatosan vonultak vissza Berlinig, ahova azonban az oroszok gyorsan közeledtek, ezért a sebesülteket Bajorországba, Heidelbergbe, majd Helbronba vitték, ahol kezelték a szemét. Onnan Baad Kissingenbe került, ahol szállodában voltak elszállásolva. A településen nem voltak harcok, csak távolról hallatszottak hatalmas robbanások. 1945. április 7-ére virradóra az amerikaiak bevonultak, maga hadifogságba került, Kolbachra szállították. Jól ment a sora, mert félvakon is munkát vállalt, jól tartották, még haza is adtak élelmet. Utána egy amerikai hadosztály konyháján dolgozott egy kínaival. Közel kétévi hadifogság után, 1946-ban szabadult, csomaggal. Miután hazatért, a román hatóságoktól román katonai okmányokat kapott, amiben katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították. 1949-ben feleségül vette a szederháti Dániel Erzsébetet, akivel közösen, illetve a rokonok és barátok segítségével – maga szinte félvakon – építették Aradon a megvásárolt kicsiny családi házuk helyébe a mostanit. Mindig volt munkahelye, előbb 20 évet a szerszámgépgyár festödéjében dolgozott, 4 évet szállításnál, majd néhány évig különféle tanyákra vigyázott, mint a sajátjára. Miután a tanyák őrzését félbehagyta, azokat egy-két év alatt tönkretették.

A rendszerváltás után az egykori magyar hadifoglyoknak meghirdetett kárpótlást maga is igényelte, Szolnokon nyújtotta be a kérelmet, de csupán 4500 forint kárpótlást hagytak jóvá neki. Amit ki sem vett, noha bizonyítani tudta balszemének elvesztését, jobbszemének súlyos károsodását. Emiatt itthon rokkantnyugdíjat igényelt. Amikor elmondta, hogy magyar katonaként sebesült meg, az orvos leintette: nem politizálunk! Ezzel együtt, először 69, majd 89 lej nyugdíj-kiegészítést hozott a postás. Jelenleg, látáskárosulás okán, havonta 234 lej rokkantsági nyugdíj-kiegészítést kap a rendes nyugdíja mellett. A betegségével kapcsolatos mindenféle igazolásról, kezelési kimutatásról hallani sem akartak, azokat le kellett tagadnia azzal együtt, hogy a combjában, a térdében, sőt az orrában is még mindig hord egy-egy gránátszilánkot a 22 közül, amelyek sebesülésekor fúródtak a testébe. Erzsébettel, a feleségével 2009-ben ünnepelték a 60. házassági évfordulójukat, nagy bánatuk, hogy az egyetlen gyermekük, Erzsike 1981-ben öngyilkosságot követett el. A feleségével jól megvannak, maga mindig alkalmazkodott a néphagyományokhoz – vett elő nevetve egy kisszéket, aminek külön története van. A néphagyomány szerinti Luca-szék elkészítését 1972. december 13-án, Luca napján kezdte el. Minden nap elvégzett rajta egy kevés munkát, karácsony reggelére befejezte, hogy a hagyomány szerint megálmodja, ki lesz a jövendőbelije. Természetesen, amikor készítette, már nem volt szükség megálmodnia, a feleségével viszont jól szórakoztak a Luca-széken. Nyaranta ki szokott rá ülni a kapu elé, de csak úgy tudja szemügyre venni a járókelőket, ha egyik tenyerével látcsövet formáz a valamennyire használható jobbszeme előtt, hogy a gránát által összekuszált látószögét a derengő világosságra összpontosíthassa. Évtizedek óta – bár rosszul lát – ezzel a módszerrel olvas mindent, a mindenkori aradi magyar napilapot is. Emlékezni viszont bármilyen segédeszköz nélkül is lehet: büszkén gondol a szülőfalujában 1330 óta álló, az 1900-ban Szent Imre nevére felszentelt templomra is, a gyermekkorában a Székelyföldön élt hagyományokra, emlékszik a háború borzalmaira, sebesülésére,  hányódására, a rengeteg munkára, a méltatlanul elbírált kárpótlásigényére, a politikamentesen megítélt látáskárosult-támogatásra. Amiről csak gondolatban vallhatja be, hogy hadirokkant nyugdíj, amire mindenképp rászolgált, minden körülmények között igaznak, embernek tudott maradni.