Kisperegi honvédek tiszteletére avattak emlékművet

Március 16-án, vasárnap egy nappal az Arad belvárosában zajló ünnepélyes megemlékezéseket követően Kisperegen, egy kicsiny magyar közösség elfeledett hőseire emlékezett. Hogy pontosan kik a hősök, akikről beszélünk, és miért váltak elfeledettekké, arról helytörténészek órákon át értekezhetnének, de hogy nevük ne vesszen ismét feledésbe, a kisperegi református templom előtt – az első világháborús hősök emlékművéhez hasonló – emlékművet emeltek számukra. 

A templomban zajló délutáni istentisztelet keretében Tóbiás Tibor-György esperes hirdetett igét a hideg és esős idő ellenére mégis a templomot választó gyülekezeti tagoknak. A János írása szerinti szent evangéliumból felolvasott igét alapul véve, a tiszteletes visszaemlékezett az 1848-as szabadságharc hőseinek tetteire:

„Általában az is igaz, hogy magyar nemzetünk vesztes háborúk, harcok, többnyire vesztes csatákra emlékezik… minthogyha ezzel akarnánk dicsekedni. De azt is meg kell lássuk, hogy azok által nagyon nagyot változott a világ, és főként magyar nemzetünk világa változott. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc lényegében megváltoztatott mindent. A Habsburg monarchiából másként nem lett volna Osztrák–Magyar Monarchia. Vesztes volt, de a világosi fegyverletétel mégsem egy csúfos vereséget jelentett, hanem bölcsességet, emberszeretetet. Lehetett volna még pár hónapot húzni a forradalmat, a szabadságharcot, és közben százezrek vesztek volna oda. A nemzet. Ezért a legnehezebb döntést hozták meg honatyáink, amikor letették a fegyvert. Sokan bírálják őket ezért. Vesztesek voltak, de mégis győztesek. Őrájuk emlékezünk, s mostantól itt, Kisperegen is lesz egy hely, ahol emlékezhetünk rájuk. Elfelejtette már a falu, hogy a 48-as forradalomban falunk lakói nem kis számban vettek részt a harcokban. Sikerült megtalálni a kinyomtatott könyvekben, de főként kéziratokban, az akkori lelkész által feljegyzett összes pereginek a nevét. Meglátják majd a táblákon, hogy vannak családok, amelyek már nincsenek. Vannak családok, amelyekről tán nem is hallottunk, de itt voltak. Vérüket adták a szabadságért. 

A felolvasott ige nagycsütörtöki ige. A tanítványok nem értik, hogy mi van, zavart volt a lelkük, zavarodottak voltak. A virágvasárnapi bevonulás után a nagy dicsőség után – a forradalomnak is megvolt a nagy dicsőséges időszaka, legyőzték nem egyszer az osztrák hadsereget és nagyon gyorsan fordult az egész. Így voltak a tanítványok is. Nagyon szép ez a párhuzam. És Jézus mégsem levertnek tűnik. Még az utolsó este is tanítja a tanítványokat, és ígéreteket ad nekik: »Olyan dolgokat fogtok tenni, mint én, sőt még annál nagyobbakat is…« Semmi nem tűnik győztesnek, mégis abban az áldozatban a legnagyobb győzelem valósul meg. Az áldozat nem hiábavaló. Az önfeláldozás hihetetlen nagy győzelmet hoz. Ha párhuzamot próbálunk vonni, gondoljunk bele, hogy a Habsburg monarchiában élt Magyarország. Nemhogy semmilyen szava nem volt, egy fél szava sem, viszont az 1848–49-es forradalom által hozott áldozat vezetett oda, hogy az 1867-es kiegyezés és kibékülés megtörténjen, és létre jöjjön az Osztrák–Magyar Monarchia. 1867-től az első világháborúig a modernkori Magyarország virágkorát éli, és nem azért, mert ők voltak ügyesek, hanem a 48–49-es áldozat hozta el azt a dicsőséget. Gondoljunk bele, 1867 után az 1890-es évekre épül fel Magyarország. Bármely településre megyünk, határon innen vagy túl minden főtér és régebbi épület ebben az időszakban épült. Az összes forradalom és szabadságharc közül majdnem az egyetlen olyan volt, amelyben mertek harcolni, ésszel tették, és amikor látták, hogy már nem megy tovább, le tudták tenni a fegyvert. Folytathatták volna a harcot, de az akkori vezetők felfogták, hogy nincs értelme. Meghozták az áldozatot, és tudták, hogy meglesz a gyümölcse” – vont párhuzamot az esperes az ige és a szabadságharc, majd a továbbiakban a népességfogyás és napjaink problémái között, kiemelve, hogy a forradalmárokhoz hasonlóan nem búsongani, hanem cselekedni kell. 

Az igehirdetést követően az esperes vezetésével a gyülekezet kivonult a templomkertbe, és felsorakozott a felavatásra váró emlékmű előtt, elénekelték a szózatot majd a tiszteletes Lehoczky Ferenc tervezőmérnökkel együtt leleplezte az emlékművet. Az első ízben koszorúzásra váró három táblából álló emlékmű feliratát az esperes balról jobbra haladva olvasta fel. Az első táblára Pál apostol galáciabeliekhez írott levele ötödik része 13. versének első felét írták: „Mert ti testvéreim, szabadságra vagytok elhívva…”. Alatta „Az 1848–49-es szabadságharcban harcolt és elesett kisperegiek emlékére” felirat áll, amit Szondi Géza lelkipásztor 1912-ben írt feljegyzése követ. Ugyanezen a táblán szerepel a műemléket állító Kisperegi Református Egyházközség és a kivitelezési terveket és a kivitelezéshez szükséges anyagi javakat is biztosító Lehoczky Ferenc neve. A műemlék alapját képező fal központi részén a nemzetőrség, a honvédek és az aradi utcai harcokban részt vevők névsora olvasható, akik Asztalos Sándor vezetése alatt szolgáltak, annak a hét peregi huszárnak a neve, akik szintén részt vettek a harcokban. A harmadik táblán azok névsorát olvashatják, akik a forradalom éveiben Kovács József jegyző vezetése alatt fegyveres szolgálatot teljesítettek Pécskán, Aradon és Temesváron a vár ostrománál. 

Az esperes után Kovács Imre, Nagypereg község polgármestere szólt az egybegyűltekhez, megköszönve az esperesnek, Lehoczky Ferencnek és a műemlék alapját képező fal emelőjének, Gerőcs József kőművesnek, hogy létrehoztak egy olyan emlékművet, amely előtt helyben tiszteleghetnek a peregiek. A jelenlévő Ujj János helytörténész néhány szóban szintén megemlékezett a peregi honvédekről: 

„Hogyan kerültek a peregiek abba a bizonyos csatába, ami 1849. február 8-án zajlott? Onnan kezdeném, hogy Arad az első pillanattól kezdve, március 17-től, amikor megérkezett a Pesti kocsi a városba, attól kezdve a forradalom oldalán álltak. Az aradi önkormányzat az első pillanattól kezdve átállt a forradalom oldalára. Képzeljék el azt, hogy a Marosnak az egyik oldalán a forradalommal szimpatizáló város, a másik oldalán a vár állt, ahol egy 2000 és 3000 fős helyőrség biztosította az osztrák uralmat. Ez egy ideig békésen zajlott, majd 1848. október 6-tól állandó konfliktus zajlott. A várból elkezdték lőni a várost, és vannak, akik még tudják, hogy régebben Arad régi épületei teli voltak osztrák ágyúlövedékekkel. Összesen 45 000 ágyúlövedéket lőttek ki a városra, és akkor sem tudták a várost térdre kényszeríteni. Elértünk oda, hogy 1849 februárjában Temesvárról elindul egy mintegy 7700 fős osztrák és szerb reguláris hadsereg, és vele szemben összesen két zászlóalj honvéd és nemzetőr állt, többek között azok is, akiket itt a tiszteletes úr is említett. Akkor láttak ezek a szegény emberek fegyvert, mikor találkoztak egy becsületes honvéddel, különben azt vették kezükbe, amit a kezükbe nyomtak a huszárok. A február 8-ai harc egy kész csoda. Ekkor Aradon összesen ezer ember esett el, ebből mintegy 400 városlakó és 600 a bevonult seregből. Ezt a sereget állították meg többek között a peregi nemzetőrök is” – magyarázta a helytörténész, majd sorban a mérnök úr, az egyházközség képviselői, a polgármesteri hivatal és az RMDSZ képviselője, Orth Norbert és Kovács Imre, Ujj János és a helyiek megkoszorúzták az emlékművet, illetve egy előre elkészített vázába virágot helyeztek. 

Elfeledve és ismét meglelve

Arról, hogy miként jött az emlékmű felállításának ötlete, néhány szóban az első írásos feljegyzéseket az egyház irattárában megtaláló esperest kérdeztük: 

„Mikor megtaláltam az irattárban, az akkori lelkész Szondi Géza – biztos az édesapja feljegyzései alapján készített – jegyzeteit, nagyon pontos névsorokra leltem. Hogy miért nem készült még emlékmű ez alapján, nem tudom. Ezért is gondolom, hogy ez egy hiánypótló emlékmű. Mi ezt az elmaradást lényegében pótoljuk, ameddig tehetjük, van, kinek és van, ki elkészítse. A falu eddig a pillanatig még nem is tudott ezekről a honvédekről. Ami számomra még meglepőbb volt, hogy huszárok is voltak Peregen, aminek ezek szerint hagyománya lehetett itt. Sajnos elég sok családnév szerepel a táblákon, amelyek már nincsenek Peregen, és az a szomorú, hogy olyan családnevekről beszélünk, amivel itt találkoztam először. Reméljük a következőkben felfedezhetik ősiek nevét a táblákon a helyiek” – mondta az esperes. 

Elfeledett tettek

A kérdésre, hogy hogyan lehettek Kisperegen honvédek, és miként feledhették el őket az évtizedek során Ujj János beszélt: 

„Amikor megkezdődött a magyar hadsereg fölállítása, amikor a császár jóváhagyta az önálló hadsereg felállítását, abban a pillanatban a külföldön szolgáló katonák egy része hazajött, hazaszökött, vagy legálisan eljött. A peregiek, valójában nem is aradiak, mert akkoriban Csanád vármegyéhez tartoztak. Csanád vármegye, Bihar vármegye Araddal szomszédos. Amikor Aradot következetesen bombázták a császáriak – Berger tábornok ágyúi –, és többször kirohantak a várból (egyszer elhajtották egész Mikelakán a teheneket, mert nem volt mit enniük), s hogy ezeket megakadályozzák Arad segítséget kért a környező vármegyéktől. Kiket küldtek? Reguláris hadsereg kevés volt. Nemzetőrséget küldtek. Ezt a nemzetőrséget Nagybecskereken képezték ki úgy, hogy nem volt kellő fegyver, ezért azt adtak a kezükbe, ami volt. Volt, aki dorongot kapott, volt, aki kaszát, a szerencsésebbje talán kapott egy-egy kardot. Ebből állt a nemzetőrség. Amikor Aradot megtámadják, segítséget kér a környékbeliektől, és így kerülnek Aradra a Csanád vármegyei nemzetőrök, akik önkéntesként jönnek Aradra. Említettem, hogy Temesvárra egy 5500 főből álló szerb csapat vonult be, Temesváron egy osztrák tábornok vette át a parancsnokságot, aki további 2000 emberrel toldotta meg a sereget és a várban lévő helyőrséggel kb.10 000 harcedzett emberből álló csapat támadt Aradra, hogy megregulázzák a várost. Arad akkori védője Asztalos Sándor őrnagy volt, neki két zászlóalja volt (ez maximum 800 ember) plusz hat aradi nemzetőr század, és ehhez csatlakoztak a Bihar és Csanád megyéből érkezett önkéntesek. Őket kellett összefogni, és védeni a várost. Mikor kezdetben megindult a csata, szinte percek alatt felbomlott a csatarend. A nemzetőrök, akik puskalövést legfeljebb távolról hallottak megfutottak, és megfutott a reguláris magyar honvédsereg is. Aradon, nagyjából a Kossuth utcában lévő iskolánál állította meg az embereit és a velük futókat, és csatarendbe állította őket. Igen ám, csak amikor megfutott a védő sereg, a szerbek és az osztrákok is hozzáfogtak rabolni. Üzletekben, kocsmákban, amit lehetett elvittek, amit tudtak megittak, és mire Asztalos Sándornak sikerült összeszednie a társaságot, annak egy része már italos volt. Olyan váratlanul csapott le Asztalos Sándor és mondok még egy nevet, Bockó Dániel, aki a sétapálcájával haladt az élen és vezette a védő sereget, és olyan véres csata kezdődött, amely végén 1000 ember halt meg: 600 a támadók részéről és 400 városlakó, de estére kiszorították a városból a támadókat. Akik az aradi várból jöttek, visszavonultak oda, a Temesvár felől érkezők pedig megfutamodtak, és Arad továbbra is szabadságpárti maradt. Az, hogy ezeket a peregi honvédeket elfelejtették, annak a hiányának tudható be, hogy nem volt helytörténész. Egyedüli, aki megírta ezt a történetet az Szondi Géza tiszteletes és az utána itt szolgáló fia. Elfelejtették. Szondi Géza kézirata elkallódott. Utódai nem vettek erről tudomást. 1848 után ez hat-nyolc generáció. Kellett egy olyan ember, mint a tiszteletes, aki ismét rátalál ezekre az iratokra” – mondta Ujj János, aki az utolsók között távozott a templomban maradó, jó ideig még a témában beszélgetők közül.