Szeretni, utat mutatni, elfogadni

Minden szülő azt szeretné, ha gyermeke boldog lenne: otthon, az iskolában, gyermek- és felnőttkorában. Hogy szülőként mit tehetünk ennek érdekében, erről beszélgettünk Osváth Piroska tanítónővel, pszichológussal, háromgyermekes édesanyával.

– Véleményem szerint egy gyermek akkor boldog, ha biztonságban érzi magát, és önmaga lehet. Biztonságban akkor érzi magát, ha tudja, hogy hol vannak a határai. Ez kizárja azt, hogy mindent-mindent megengedjünk neki. Mert ilyenkor elbizonytalanodik, nem tudja, meddig mehet, mi a jó és mi a rossz. Ezért fontosnak tartom, hogy a gyermek számára világos és érthető határokat szabjunk. Ezt a jelenkor egyik legnagyobb pszichológusa, Garry Chapmann fogalmazza meg nagyon érthető módon a „Határaink” című könyvében, melyben kifejti, hogy a felnőtteknek is vannak határaik, és ezt a gyermekeknek is meg kell tanulniuk. Ha már zsenge korban tudják, hogy mi az, amit egy felnőtt akár szülő, akár pedagógus elfogad tőlük, akkor biztonságban érzik magukat. Ha nem, akkor a végtelenségig próbálgatják a határokat.

– És mitől lehet önmaga?

– Hát például attól, hogy ha fáj a hasa, akkor fáj a hasa. Ha más elképzelése van, mint nekem, felnőttnek, akkor én ezt meghallgatom és megpróbálom megérteni, kiegyezni vele, közös nevezőre jutni. De ugyanakkor elvárom, hogy ő is megértse, ha nekem fáj a fejem. Ez azt jelenti, hogy én, mint felnőtt, mint anya, mint tanító hiteles vagyok vele szemben. Nem játszom meg magam. Kölcsönösen megismerjük egymást. Ez biztonságot nyújt. Adhatom magam. Nem kell félnem, lehetek az, aki vagyok. Vállalhatom az érzéseimet, gondolataimat. Mindig arra bátorítom őket, hogy mondják el, amit éreznek, amit gondolnak. Nem baj, ha ez nem egyezik az én nézetemmel. A fontos, hogy találjunk egy közös járható utat.

– Bontsuk le ezt egy kicsit a mindennapokra. Mi van akkor, ha a gyermeket épp az ünneplő ruhájában éri a várva várt nyári zápor, és kezdi sorra tapicskolni a pocsolyákat?

– László Noémi, az erdélyi kortárs gyermekirodalom kiváló művelője verset is írt az ünnepi ruháról, amelyben kifejti, hogy egy gyermek számára mennyire teher lehet az ünneplő viselése. De gondolom, nem sok olyan szülő van, aki csak azért ad fehér inget, harisnyát a gyermekére, hogy megnehezítse az életét. Az ünnepi alkalmakon ünneplőt kell ölteni. A gyermeknek is. S ha épp ekkor jelennek meg a várva várt pocsolyák, akkor ki kell egyezni. Nálam jól bevált módszer a háromszori figyelmeztetés. Egy jelző szándékú, egy határozottabb, illetve egy harmadik, ami már büntetést hordoz magában. A büntetés azonban nem kellene fenyítésbe torkolljon. Sokkal

eredményesebb, ha például a mégis bepiszkolt ünnepi ruhát közösen tisztítjuk meg. Legközelebb jobban meg fogja becsülni a fehér inget, harisnyát, és megtanulja, hogy hol a határ, amikor anya már nem viccel.

– Mikor lehet elkezdeni ezt a komoly fegyelmezést?

– Én nem nevezném komoly fegyelmezésnek. Mert ha játékosan tesszük, akkor egyáltalán nem okoz a gyermeknek traumát. Sőt! A kort illetően úgy gondolom, akkor kell elkezdeni, amikor a gyermek már érti az anyanyelvét. Ez két és fél, hároméves korra tehető. Igaz, hogy ez épp a dackorszakra esik, amikor a szülőnek amúgy is tengernyi türelemre van szüksége. Mégis úgy vélem, ez az ideális kor a határozott szabályok bevezetésére. Mert pedagógusként azt tapasztalom, hogy ha a gyermek úgy kerül be óvodába, netán iskolába, hogy nem szabták meg számára a határokat, nagyon nagy törésként élheti meg a közösségi élethez való alkalmazkodást. Itt nagyon fontos a szülő és pedagógus együttműködése is, hogy hasonló határokat szabjanak.

– Ugorjunk néhány esztendőt. Nem hiába állandósult nyelvünkben a „boldog gyermekkor” szókapcsolat. Általában véve a szülőknek sikerül megteremteni a kisgyermek boldogságához szükséges légkört. De elérkezik a kamaszkor, amikor folyton az lehet a szülő érzése, hogy gyermeke boldogtalan, legalábbis ezt mutatja.

– Itt már csak édesanyaként szólhatok, mert kamaszkorú diákokkal nincs közvetlen kapcsolatom. A két nagyobbik fiam azonban már javában benne van a kiskamasz korban. Valóban kívülről sokszor úgy néz ki, hogy hol egyik, hol másik boldogtalan. Sokszor sír, örökké fáradt, soha semmi nem elég, meg olyan szövegeket hallunk, hogy „én nem vagyok elég fontos számotokra”. De azt látom, hogy ezek akkor pattannak ki, amikor neki valami megoldatlan problémája van. Ilyenkor nálunk bevált az, hogy anya, apa félretesz minden tevékenységet és teljes egészében rá figyelünk. Leülünk vele beszélgetni, meghallgatjuk, amit el szeretne mondani. Ez is nehéz, mert ilyen korban még nem alakultak ki azok a képességei, hogy pontosan megfogalmazza a gondját, és akkor nagyon-nagyon sokat kell kérdezni. Az elején abba a hibába estünk, hogy a válaszaira azonnal negatív módon reagáltunk és akkor bezárkózott. Aztán a kezünkbe akadt Thomas Gordon P.E.T. című könyve, amelyben a gyermekkel való hatékony kommunikáció kapcsán az énközlésekről beszél, amikor nem ítélkezünk, hanem meghallgatjuk, és csupán visszajelzünk, hogy igen, megértettem azt, amit nekem mondtál, hogy mi fáj. Ez hozzásegíti a gyermeket, hogy önmagában is letisztítsa az érzéseit. Fontosnak tartom azt is, hogy tudassuk a gyermekkel: nemcsak ő éli át ezeket, hanem mi, szülők is átéltük és mégis vagyunk, nem dőlt össze a világ, nem kell ebből tragédiát csinálni. Fontos, hogy igyekezzünk a legjobbat kihozni egy-egy helyzetből, de ha ez most nem sikerült, akkor tanulunk a hibánkból és megyünk tovább. Igazából ebben a korban a beszélgetés a fontos. A végtelen sok beszélgetés, amiben rá figyelünk és érzi, hogy elfogadjuk. Ha rossz jegyet hoz, annak nem kell örülni, de tudnia kell, hogy ettől még szeretjük. És a viselkedése, az esetleges tévedések, bukások nem fogják ezt a szeretetet megváltoztatni.

– Ez a fajta szülői magatartás, illetve az ezirányú törekvés megóvhatja kamasz gyermekinket korunk rettegett kihívásaitól is? Kábítószertől, depressziótól, rossz társaságtól?

– Szívből remélem, hogy a szeretetteljes és következetes nevelés nagymértékben védelmet nyújt gyermekeinknek a kihívásokkal szemben. Abban a pillanatban, amikor a gyermekben világossá válik, hogy pontosan mit él át, miért éli át, ha felfedezi a probléma forrását és talál megküzdési stratégiát, módszert, akkor nem fog menekülni. A kábítószer-használat is egy megküzdési stratégia, csak egy negatív, romboló fajta. Ezért úgy gondolom, hogy nekem, szülőnek nem megoldanom kell a gyermekem problémáit, hanem megoldási módszereket kell mutatnom, amiből ő kiválasztja a hozzá, illetve a helyzethez illőt. És akkor nem kell féltenem, ha gondokkal szembesül. Persze ez sem alakul ki egyik napról a másikra. Sokszor csak állunk és csodálkozunk, hogy „fiam, nem erre tanítottalak”. De úgy gondolom, meg kell engedni, hogy elkövessék a saját hibáikat és tanuljanak belőlük, mert akkor később kezelni tudják a nehezebb helyzeteket is. Véleményem szerint a kábítószer-függőség, depresszió, illetve káros szenvedélyek azért alakulnak ki, mert nincs bevált módszerük a küzdelemre, nem bíznak önmagukban, hiányzik a szeretet által megalapozott szilárd talaj.

– Teljesítményorientált világunkban sok szülő úgy véli, a legfontosabb, hogy magas szintű elméleti képzést és sokoldalúságot biztosítson gyermekének. Ezért sok gyerek már óvodáskorban idegen nyelvet tanul, balett órára jár és a különórák száma az évek múlásával csak szaporodik. Ez mennyiben segíti hozzá a gyermeket a boldogsághoz?

– Úgy gondolom, hogy mihelyt a gyermekek napi 5-6, sőt a nagyobbak 7-8 órát töltenek az iskola padjaiban, valamiféle sporttevékenységre szükségük van. De itt nem a teljesítménysportra gondolok, nem azért kell sportolni, hogy a gyermek okleveleket, díjakat és kupákat hozzon haza, hanem hogy harmonikusan, egészségesen fejlődjön. Én jónak tartom a játékos mozgást (baráti focizás, biciklizés, stb.) hetente legalább két-három alkalommal. Az idegen nyelvek is fontosak, de véleményem szerint csak 6-7 éves kortól ajánlott bevezetni, amikor a gyermek már tisztán használja az anyanyelvét. Ameddig az anyanyelv hangjait nem ejti ki tisztán, addig számára egy újabb nyelv elsajátítása teher. Az ő kicsi fejében összekuszálódnak a dolgok és ez látszani fog később az írásban, olvasásban is. Ezért szülőként is, tanítóként is úgy vélem, hogy e téren is a gyermek egyéni készségeit kell figyelembe venni és támogatni. Azt tapasztalom, hogy azok a gyermekek, akik délutánonként túl sok különórán vesznek részt annyira fáradtak, hogy az iskolában képtelenek koncentrálni.  

– Vannak szülők, akik úgy vélik manapság éppen az iskola, a túlzott óraszám és követelményrendszer teszi gyermekét boldogtalanná. Valóban így van ez?

– Én úgy látom, hogy az elemi osztályokban nem beszélhetünk túlterheltségről. Vagy legalábbis nem kellene. Tanítóként, szülőként egyaránt azt tapasztalom, hogy ebben a korban meg tudnak küzdeni az iskolai feladatokkal, a szülők is mellettük állnak, és ilyenkor a fegyelemmel sincs még komolyabb gond. A későbbiekben is úgy vélem, hogy ameddig a pedagógus részéről is megvan a diák iránti tisztelet, odafigyelés, amíg a diák érzi, hogy őt szeretik, elfogadják és a javát akarják, addig nagyon ritkán kell fegyelmezni. A tanórák számát illetően azonban nem tartom helyesnek, hogy egy 11-12 éves gyermek napi hat-hét órát töltsön az iskolában, és úgy vélem, hogy ötödik osztálytól a tantárgyak terén is túl sok a pusztán elméleti tudáson alapuló anyag, aminek a gyermek a való életben semmi hasznát nem veszi. Én ezeket a tantárgyakat életszerűbbé tenném. De tekintettel a jelen oktatási rendszerre és a helyzetünkre, amelyben boldogulnunk kell, nagyon fontosnak tartom a szülő–gyerek–tanár háromszög jó működését. Legyen állandó kommunikáció, őszinteség, egyenes beszéd és végtelenül sok szeretet.