Új értelmet a sérült fiatalok életének

A Hit és Fény Közösség 1968-ban alakult, amikor az egyházközség által Lourdes-ba szervezett zarándoklaton akart részt venni egy házaspár a két értelmi sérült gyermekével. 

A szervezők azonban nem fogadták be, mivel zavarta őket, gondot jelenthetett volna a jelenlétük. Később maguk zarándokoltak Lourdes-ba, ahol beengedték ugyan a szállodába, de a szobájukban kellett étkezniük, nem engedték őket a közös étterembe. A kirekesztés nagyon fájt a szülőknek. Az isteni gondviselés útjukba hozta Jean Vaniert (aki már négy évvel korábban, megindította a Bárka Mozgalmat) és Marie Helene Mathieu gyógypedagógust, a fogyatékosokkal foglalkozó iroda vezetőjét. A szakemberek azt ajánlották a sérült gyermekek szüleinek, hogy keressenek az övéikhez hasonló sérülteket, akikkel közösen szerveznének zarándoklatot. Ennek szervezése 3 évet vett igénybe, de 12 ezer, köztük 4 ezer sérült zarándok gyűlt össze 1971 nagyhetén Lourdes-ban. Miután véget ért a zarándoklat, az együtt utazó kis közösségek elhatározták, hogy folytatják és elmélyítik a tagok között kialakult kapcsolatot, ezért tették, amire a lélek és a szeretet indította őket, továbbra is találkoztak, létrehozták a Hit és Fény közösségeket. A nemzetközi Hit és Fény Közösség lelki vezetője, Per Larsen később megrajzolta a Hit és Fény ikonját, ami nem más, mint a golgotai kép: középen a sérült szenvedő, a megfeszített Krisztus, lábainál az anya, Mária, tehát a szülő és Szent János, a segítő barát.

Manapság közel 80 országban mintegy 1600 közösség működik. Nálunk Szatmárnémetiben, Nagyváradon, Kolozsváron Marosszentgyörgyön, Szászrégenben, Ditrón, Csíkszeredában 1-1, míg Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön 2-2 magyar közösség működik, de az országban nagyjából ugyanannyi román nyelvű közösség is létezik. Tevékenységüknek középpontjában az értelmi fogyatékosok foglalkoztatása, felkarolása áll. Nem az a cél, hogy „tegyünk értük valamit”, hanem hogy „velük legyünk”, vagyis együtt gondolkodjunk, együtt örüljünk. Mindenkiben tudatosítani kívánják a sérült ember értékeit. A közösségi szellem lényege, hogy egy sérült is teljes értékű embernek érezhesse magát egy közösségben, ahol nem nézik ki, ahol egyenlő partnernek tekintik és megtapasztalhatják a barátkozás örömét.

Napközi otthont terveznek Pécskán

2006-ban Pécskára is eljutott a Hit és Fény üzenete. Hajas Erzsébet, az akkor 10 éves, mozgássérült kisfiával, Norbikával megkereste a marosvásárhelyi közösséget. Az ott eltöltött napok alatt az anya ráérzett a közösségi erő határtalan voltára. Amikor a gyermekek, a fiatalok együtt játszanak, együtt imádkoznak, nemcsak a maguk, de a szüleik életének is más értelmet szereznek. A mozgássérült vagy értelmi sérült gyermekek, fiatalok nevelése olyan problémákat vet fel, amelyeket az átlagemberek, az átlagszülők nem képesek megérteni. A sérült gyerekek nevelése egy feladat, amit meg kell oldani, új értelmet ad az életnek, amit nem lehet másképp megtenni, csak szeretettel és határtalan odaadással.

 A Marosvásárhelyen létrejött baráti szálakat tovább szőtték, így a hasonló helyzetben lévő pécskai szülők és gyermekeik részéről is felmerült az igény a Hit és Fény Közösség, ezen túlmenően egy napközi otthon létrehozására is, aminek Hajas Erzsébet a saját házában adna helyet. A tájékoztatás céljából a közelmúltban Pécskán járt Simó Ágnes, a marosvásárhelyi Hit és Fény Közösségek megbízott felelőse, aki egy tíztagú pécskai csoporttal megbeszélte az itteni közösség létrehozásának a feltételeit.

Közösségi élet testközelből

Pécskán decemberben megszervezik az első találkozót, amelynek elsődleges célja a barátkozás és a gyerekek számára a karácsonyi ünnep megélésének öröme.

A közös játék, a szórakozás, az ének és az ima, az együtt ünneplés valójában egy összetartó közösséggé formálják nemcsak a sérült gyermekeket, hanem a szüleiket is.

E találkozó a szülők számára is lelki feltöltődés forrásává válhat.

A közösségi élet ökumenikus, bármilyen felekezet tagja részt vehet benne.

A Hit és Fény szellemiségnek óriási jelentősége van, hisz teljesen új értelmet adhat nemcsak a sérült fiatalok, hanem a szüleik életének is. A közösségben másképp látják a világot, rájönnek, hogy nincsenek egyedül és elmondhatják: „van egy barátom, aki gondol rám!”

A pécskai szervezők ezúton is szeretnék megköszönni Simó Ágnesnek, a sérült gyermeket ápoló anya szeretetével, gondoskodásával átszőtt közösségszervező tanácsait, amelyekkel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy új értelmet kaphasson a helybeli mozgássérült vagy értelmi fogyatékos fiatalok élete.