Aradi nemzetiségek katalógusa, 2013

„Arad megye legnépesebb kisebbsége a magyar, a 2011-es népszámláláskor 36 600 személy vallotta magát magyarnak, igaz, ez kevesebb, mint 2002-ben amikor még 49 399 lelket számláltak.”

Igaz bizony. Mint ahogy az is, hogy 1930-ban – román statisztika szerint – a 87 662 fős városban nemzetiségét tekintve 31 167, anyanyelvére nézve 42 393 polgár vallotta magát magyarnak. Ugyanakkor Aradon 11 627 német, 7101 zsidó, 1113 szerb nemzetiségűt számolt össze a kimutatás.

Ha hozzáadjuk az aradiakhoz Pécska 9798 akkori magyarját, az jóval meghaladja a mai Arad megye magyarságának összlétszámát, és akkor nem számoltunk a ma is többnyire magyarok lakta, de számban jócskán megcsappant lélekszámú falvak lakosságával.

Az első mondatot az Aradul, reper de coabitare interetnică (Arad, az etnikumok közti együttélés támpontja) c., a Nemzetiségek Fesztiválja tiszteletére megjelent „katalógusból” idéztem. Nem tudom, hogy a katalógus megfelelő megnevezés-e a százoldalas kiadványra. Mondjuk, hogy igen, az aradi (két-három esetben Arad megyei) kisebbségeket, alapos, nyolc nemzetiséget átfogó ismertetőnek aligha lehetne nevezni. Bár az is igaz, hogy mostanra a kiadványban szereplő magyarok, németek, szerbek, szlovákok és csehek, zsidók, bolgárok, ukránok, romák mellett nemigen van számottevő kisebbség (a megyében, ha jól tudom, 13-mal számolnak), s a most még kisebbségnek számítók némelyike ki tudja, lesz-e még húsz vagy harminc esztendő múlva, hiszen elöregedtek, reprodukálásra rég képtelenek. Most kell tehát számba venni őket, amíg vannak. Mert mi lesz, ha a mai hetvenesek, nyolcvanasok végleg eltávoznak?

Nem mondom ki, a kedves olvasó képzeletére bízom a választ.

No de nem is erről van szó, hanem erről a kiadványról, amelyet – a belső borítón olvasható szöveg szerint – a Carpe Diem Egyesület szerkesztett (carpe diem: élj a mának, de még inkább: ragadd meg a napot), partnerségben Arad Polgármesteri Hivatalával, az Arad – a változatosság kulturális váraprojekt keretében. A szerkesztőbizottságban hat nevet találunk, de egyetlen magyar sincs köztük. Nem tudom, ki írta a rólunk szóló fejezetet – megtudhattam volna, persze, de mit változtatna a tényen, hogy a különböző nemzetiségű személyiségek között, akiknek a szerkesztő?, kiadó?, valaki más? köszönetet mond a támogatásért, szintén nincs fajtánkbeli. Pedig ismerek legalább három olyan aradi magyar történészt-helytörténészt, aki értékes segítséget nyújthatott volna legalább egy fejezet megírásához, szerkesztéséhez. Közreműködésével, például, aligha íródott volna le, hogy „A Habsburg katonák ötszáz magyar szabadságharcos tisztet zártak a vár (aradi vár – szerk.) börtönébe,többségüket kivégezték.”

Amúgy a kötet, törekvését tekintve, dicséretes, némelyik fejezet, például a németekről és szerbekről szóló, már-már részletes (és erősen látszik, hogy a konzultánsok között az illető nemzetiségbeliek jelen voltak). Magam, aki egyet-mást tudok a nemzetiségek történetéről, számos, általam ismeretlen információt találtam, s feltételezem, hogy a nagy átlag is így lenne vele, ha a könyvecskét – Gheorghe Falcă polgármester és dr. Elena Rodica Colta etnográfus, muzeológus tollából – román (és angol) előszavakkal elolvasná. Maguk a nemzetiségi ismertetők az illető nemzetiség nyelvén (a romákét kivéve, amely anyanyelven nincs) és román fordításban olvashatók, tehát mindenki számára megközelíthetők. Az ismertetőkben szerepel az illető kisebbség mai létszáma, rövid története, egy-két neves személyisége (a magyaroknál például Salacz Gyula egykori polgármester), a vallás (a magyaroknál ezt – a máriaradnai kegyhelyen keresztül – a katolicizmus képviseli, pedig egy félmondatot biztosan megérdemelt volna a protestantizmus is). Egyébként: szép papír, színes fényképek, színes borító.