Énekelni, énekeltetni, ameddig lehet

Madarász Katalin népdalénekessel az Erdőhegyi napon tett, nagy sikerű fellépése után sikerült elbeszélgetnünk.

– Generációk nőttek fel az Ön népdalain, cigánydalain, olykor magyar nótáin, amelyeket a rádióban hallhattunk, a tévében láthattunk, Madarász Katalinról, az emberről azonban keveset tudunk. Kérném, ezúttal az embert bemutatni.

– Mindig is a szerencse gyermekének tartottam magam, 2 éves koromtól énekeltem, amit nagyon szerettem. Még manapság is szerencsésnek tartom magam, noha a gazdasági világválság kedvezőtlen hatásai nem igazán kedveznek a fellépéseknek. Amelyek valamilyen oknál fogva, mindig összejönnek, tehát nem panaszkodhatom. Nem pénzért, sokszor jótékonyságból lépek fel. Ahol tudok, ott segítek, ugyanis a tavalyi évem szinte arra ment rá, hogy árvízkárosultaknak, illetve a vörösiszap károsultjainak gyűjtöttem pénzt jótékonysági koncerteken. Boldog voltam, amiért valamivel hozzá tudtam járulni az emberi sorsok javításához. Nekem mindegy, hogy alulról vagy felülről szervezték a jótékonysági koncerteket, mindig szívesen tettem eleget a meghívásoknak.

– Ezek szerint Ön elégedett ember?

– Ezt nem mondhatnám, mivel elégedetlen vagyok a Magyar Rádiónak és a Tévének a népdalhoz és a magyar nótához való viszonyulásával. Még akkor is, ha magyar nótát ritkán énekelek, nem alkalmas rá a hangom, de méltatlannak tartom, hogy azt a műfajt, amit a XIX. században a német ajkú Budának az elmagyarosítása érdekében hoztak létre, Petőfi Sándor, Cuczor Gergely és Tompa Mihály verseit zenésítették meg, manapság háttérbe szorítják. Akkor tudatosan azért írtak magyar nótákat, hogy eljusson a néphez, amelyiket magyar éneklésre csábítottak. Manapság Budapesten újabb idegen hullám dívik, hiszen egyre több angol feliratot látni, de hát ez talán a modern, globalizációs korral jár. Félreértés ne essék, én szeretem az idegen nyelveket, de ne szorítsák háttérbe az anyanyelvünket. Ugyanakkor azzal sem tudok egyet érteni, hogy sem a Kossuth, sem a Petőfi Rádióban nem lehet egy magyar nótát hallani. A közszolgálati tévével sem vagyok megelégedve, mert annak az volna a dolga, hogy az országban élő minden rétegnek sugározzon műsort. Nem magamért, a nemzetért elégedetlenkedem.

– Van-e utánpótlás a magyar nóta és a népdaléneklés tekintetében?

– Hogyne volna, hiszen tehetséges fiatalok mindig jönnek, csakhogy az előbb említett okok miatt nem biztosítanak számukra alkalmat a megmutatkozásra, a kibontakozásra. Mivel a népdal a zenei anyanyelvünk, elsősorban azt kellene támogatni, csakhogy, akik keresztbe tesznek a magyar nótának, azok a népdalt sem szeretik. Népdalosként nem értek egyet a két műfaj szembeállításával, mert a magyar nóta is népi gyökerekből eredő műdal, ha úgy tetszik, könnyűzene, amit a világ minden táján megbecsülnek. Magam népdalos vagyok, ebben nőttem fel, kétéves koromtól énekeltem, de 1954-ben a rádióban magam énekeltem elsőként cigánydalokat. A szüleim Túrkevén voltak pedagógusok, akik fontosnak tartották összegyűjteni a helybeli népdalokat, népszokásokat, szólásokat, a régmúltnak a hagyományait. Ha nem ebben nőttem volna fel, nem lettem volna énekes. Külön feladatomnak tekintem minden alkalommal megénekeltetni a közönséget. Ha sikerül, az emberek megkönnyebbülnek, elfelejtik a mindennapos gondjaikat. Csodálkozással vegyes megdöbbenéssel nézem a manapság futó modern ifjúsági műsorokat, amelyekben igen tehetséges énekesek is megmutatkoznak, csak egy dolgot nem értek: mit akarnak az angol nyelvű énekekkel itthon? Talán versenyre kelhet egy született angollal vagy amerikaival? Soha. Ha már könnyűzenét választ, miért nem magyarul énekli?

– Ki hibáztatható a kialakult helyzetért?

– Én a magyar értelmiséget hibáztatom. A parasztság manapság is megtartja a szokásait, a maga dalait. A magyar értelmiség azonban nem áll a helyzet magaslatán, mert mindennel el van foglalva azon kívül, ami tulajdonképpen a dolga volna. A világ minden táján megbecsülik Kodály Zoltán módszerét, miközben Magyarországon az iskolákban nincs énekóra, a gyerekek nem tudnak énekelni, ami borzasztó. Magam tisztelem azokat a népeket, amelyek a saját dalaikat, az ügyüket viszik előre, a saját épülésükre. Minden népnek kötelessége a maga kultúráját, beleértve a zenekultúráját is ápolni. Mi miért nem tesszük?

– Milyen fórumokon tud hangot adni e véleményének?

– A közönségnek el szoktam mondani, inkább a célnak megfelelően átírt szövegű dalban elénekelni, a régi nóták megőrzésének a szükségességét. Abból is látszik, hogy a közönség egyetért velem, mivel amikor másodszor, harmadszor énekelem, velem együtt fújják.

– Meddig kíván énekelni?

– Ameddig tehetem, az egészségem is engedi, énekelni szeretnék, illetve hirdetni: a magyar népdalt énekelni, gyakorolni, tovább kell adni az utódainknak. Éppen emiatt örvendek a fiatal tehetségek láttán, mert a népdalkincsünket csak ők tudják továbbadni. Ha alkalmat kapnak a megmutatkozáshoz. Mivel szeretek énekelni, bárhova szívesen megyek, ahova meghívnak, a Partiumba is.

– Köszönjük szépen a beszélgetést, további kitartást kívánunk a népdal népszerűsítésében, amelyeket még nagyon sokáig kívánunk Madarász Katalintól élőben hallgatni nem csak a rádióban, hanem a határon túli magyar településeken is.