Klasszikus darab klasszikus előadásban

Ugye, ez más, mint a Vaknyugat! – mondta egy kedves néző szombaton este, a Tartuffe előadása után. Csak sejteni lehetett, mit akart ezzel, de az biztos: színház egyik is, másik is, ám a két darab között időben van jó három és fél évszázad, ami még a színpadi műveken is meglátszik.

A nagy francia klasszikus, Molière egyik legjobb vígjátékaként emlegetett Tartuffe-öt 1664-ben mutatták be a Napkirály, XIV. Lajos jelenlétében. Fogadtatása olyan kedvezőtlen volt, hogy a mellesleg színházkedvelő uralkodó (a nyomás hatására) seperc alatt betiltotta az előadást, többek között az anyakirálynő és Párizs érsekének tiltakozása nyomán, hisz szerzője, egy korabeli, egyházi körökből származó vád szerint (idézet az előadás műsorfüzetének szövegéből) „Emberi külsőt magára öltött démon, aki az évszázad legfelháborítóbb hitetlen szabadgondolkodója”, akit máglyán kellene elégetni. Márpedig az abszolút uralkodó Napkirály korában nemigen lehetett „szabadgondolkodni”: azt lehetett, ami – mint a későbbi korokban is nagyon gyakran előfordult, emlékezzünk csak a sokak által megért „Kárpátok Géniuszának korára” – szabad volt a hatalom hallgatólagos, megtűrt vagy beleegyező jóváhagyásával. Mellesleg – a darabtól, művészettől immár mintegy függetlenül – nem biztos, hogy e stádiumon végleg túl vagyunk: a zsarnokság az zsarnokság, fogalmazta meg Molière után jó háromszáz évvel Illyés Gyula, s azóta nemigen cáfolták meg hihetően.

A Tartuffe-öt a képmutatás, álszentség (műfajilag: vígjáték) drámájának szokás jellemezni. A 17. század francia (mint előtte és utána oly sok) társadalmát a képmutatás (is) jellemezte, többek között az álszent, folyton templomajtót támasztó (nő vagy férfi) feltörekvő polgár – az alsóbb néposztályok akkoriban, a cseléd kivételével, nemigen léphettek színpadra –, és a fokozatosan teret vesztő arisztokrácia. Molière, a zseniális (polgár) költő, író kitűnően ismerte korát és tendenciáit, és évszázadokig biztosan helytálló művet írt koráról.

De miről is szól a Tartuffe?

Arról, hogy egy jómódú polgári családba beférkőzik egy álszent, minden hájjal megkent ravasz szélhámos (ez az elején persze nem derül ki), akinek egyetlen célja, mindegy, milyen eszközzel – ő a beházasodást választotta – a család vagyonának megszerzése. Van, aki a „szent embernek” bedől, van, aki – a bizonyítékok súlya alatt – felismeri szélhámosságát. A „sátán hatalma” azonban nagy, csak a darab végére sikerül leleplezni, amolyan „deus ex machina” megoldással: Molière a Napkirálynak mélyen behódolva (benyalva, mondhatnánk mai csúnya szlenggel) a felségre hivatkozva tisztázza, hogy Tartuffe tkp. körözött szélhámos. A végére minden a helyére kerül, a kedélyek megnyugszanak, a szerelmesek egymásra találnak, győz az igazság.

Időszerű-e a (ma már porosnak tűnő) konkrétumok fényében a Tartuffe?

Mint minden igazi klasszikus, kortól függetlenül, mindig, mindenkor aktuális, leszámítva a leszámítandókat, behelyettesítve a behelyettesítendőket.

A Pécsi Nemzeti Színház előadása kapcsán felmerülhet a kérdés: lehet-e a klasszikusokat (majdnem) eredeti felfogásban előadni?

Néhány éve láttam Aradon egy tán Molière-nél is nagyobb klasszikus (Shakespeare) egyik darabját ún. „mozgásszínházi” koncepcióban: mindenki, mintha megveszett, mintha nagyon sürgős dolga volna, ha kell, ha nem, rohangált a színpadon, XX. századi öltönyökben. Határozottan „nem csíptem” a „korszerű” rendezői felfogást. A pécsi Tartuffe után viszont azt kérdezném: hatásos-e, kívánatos-e majd négyszáz év távlatából egy klasszikus szerző (nagyvonalakban feltétlenül) klasszikus, amúgy minden tekintetben (színészi játék, színpadkép, kosztümök stb.) kitűnően megkomponált előadása a 21. század elején?

A Pécsi Nemzeti Színház az aradi közönség által hosszasan méltán ünnepelt előadása után a színház emeleti előcsarnokában tartott fogadáson – amelyen jelen volt többek között a vendégszínház gazdasági és műszaki igazgatója, a pécsi kulturális központ igazgatója és a pécsi önkormányzat kulturális osztályvezetője – Bognár Levente aradi alpolgármester így fogalmazott: a kultúrán és szolgálóin keresztül (is) lehet és kell is fenntartani az annyira szükséges kapcsolatokat a két testvérvárosi (pécsi és aradi) színház között.