Minimál-szürreál

Színház az egész világ (és színész benne minden férfi és nő) – mondja Shakespeare az Ahogy tetszik c. darabjában.Vitatkoznánk a halhatatlan angol drámaíróval? Legfeljebb azt kérdezzük: milyen színház? Merthogy sokféle van. Nem feltétlenül tudományos szempont szerint létezik – hogy csak a szélsőségeket említsük – ókori (görög), középkori-újkori-modernkori klasszikus, és egy csomó, kezdetben egyáltalán nem, de mára már klasszikussá vált (mondjuk az abszurd Ionesco-, Beckett-) dráma, és az azoknál is modernebb irányzat.Az Aradi Kamaraszínház új (ős)bemutatóját, a magát „minimál-szürreál musicalként” meghatározó Tündéri c. produkciót ebben az összefüggésben kell látnunk és értelmeznünk. Ez a SZÍNHÁZ (ezer közül) egyik változata. A legkönnyebb elkülöníteni a „musical” kifejezést, ami nyilvánvalóan „zenéset” jelent. A „minimál”-lal már nehezebb a dolog, az ugyanis, a közfelfogás szerint, kb. a legkevesebbet, azaz az „éppencsakhogy”-ot jelenti. (Adott helyzetben: mennyit és miből?) A „szürreállal” (valóság fölötti) még nehezebb a dolgunk. Ami tény: a szürreál (szürrealista) színház nem realista, a történéseket a színpadon nem kell, nem szabad „egy az egyben” nézni és értelmezni. A fentiek fényében nézzük, mit láttunk a Kamaraszínház szerda esti bemutatóján.„Minden tekintetben különleges előadás”, hirdette a Kamaraszínház. Valóban különleges, szokatlan (ilyet a Kamaraszínház több eddigi előadásán is láthattunk). Ami egyáltalán nem baj, sőt dicséretes: gondoljuk el, mi lenne, ha a színház (vagy az irodalom, a művészet stb.) leragadna – leragadt volna – valamikor egy adott ponton, állapotban, kifejezésmódban, miközben a világ halad? Anakronisztikus jelenség volna, nemdebár?Az újítás, az új időkhöz való alkalmazkodás: korparancs. Amivel, hangsúlyoznám: nem azt akarom mondani, hogy minden, ami új és szokatlan, feltétlenül jó is. Magam, például, nem tudom eldönteni, hogy a Tündéri c. darab igazából jó-e. Eredeti szerzőjét (Theo Herghelegiu) sajnos, nem ismerem, de azt hallottam: a Tündéri (ezzel a címmel?) kétszemélyes darab volt, amelyet Nótáros Lajos fordított le, Tapasztó Ernő rendezett. Minthogy az eredeti darab lényegesen megváltozott, az aradi, kamaraszínházi variáns valóban ősbemutatónak minősíthető. A darabhoz itt szereztek zenét (Éder Enikő és Borsos Pál; a néző sokáig nem tudja, kik is a zenészek, hiszen árnyképként jelennek meg), itt „adtak hozzá” egy harmadik szereplőt (Zsíros Linda, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős hallgatója személyében, aki egyúttal koreográfus is), tehát ez már minden bizonnyal egy másfajta darab – nem beszélve az előadásról. Amelynek erőssége, szerintem, az eredeti zene (a jó zenére írt szövegek magyar, francia, angol, német, szerb, orosz, román nyelven hangzanak el), a nagyszerű színészi játék (kiemelendő Harsányi Attila teljesítménye Tege Antal és Zsíros Melinda mellett), és a rendezés. A szerdai, aradi bemutató másik érdekessége, hogy három színház (Aradi Kamaraszínház, Békéscsabai Jókai Színház és a szegedi Maszk Egyesület) nemzetközi együttműködésében jött létre. A műsorfüzetből nem derül ki, hogy ki a színpadkép tervezője: akárki is, jól csinálta, érdekes és funkcionális díszletet gondolt el.  A darab cselekményét nehéz lenne bemutatni: két fiatal férfi csapdahelyzetbe kerül, nem tud kimenni egy helyiségből, amelynek bezárták az ajtaját (ki a f… zárta be, hangzik el számtalanszor), nyavalyognak, vitatkoznak, aztán váratlanul, megmagyarázhatatlanul megjelenik egy csinos fiatal nő, talán nem is evilági, hanem egy jó tündér (a szürrealista színház egyik nem előzmény nélküli fordulata) –, szóval a cselekmény alig több a semminél. A darab „mondanivalójához” lehet(ne) filozófiát kerekíteni –, de minek? A néző ezt vagy érzi, vagy nem. Ez egy ilyen színház, mint amilyen, és ilyenként kell (és lehet) élvezni.