Szövétnek Szent György havában

A beharangozó feltár, ízelítőt ad, igyekszik felkelteni az érdeklődést – vegyék, falják, habzsolják, akarják! Egyre jobban és egyre többen! A beharangozó arról szól, amiről a beharangozandó – egy előadás, egy könyv, esetünkben egy lap, nem is akármilyen lap: Arad kulturális szemléje – szól. Ez a beharangozó másról is. Nemcsak arról, ami belekerült, hanem arról is, ami mögötte zajlott, ami kimaradt, mégis átsejlik a mostani vagy a következő lapszámokba.

Először van a szó, vannak a szövegek, aztán kezd érlelődni a képi anyag, főként az, hogy melyik, ha nem is aradi, de aradi kötődésű alkotó munkája kerüljön a címlapra, hátsó borítóra. A körülöttünk zajló háború nem hagyja érintetlenül az ember lelkét, több íráson is nyomot hagyott. Bár nem kényszer a tematikai rendeződés, Böjte Csaba ferences szerzetes, Kovács István unitárius püspök, Simon Réka evangélikus lelkész mindennapi kenyere és Szabó István varjasi-sarkadi közíró szövege mellé illeszkedőnek éreztem a Szövétnek állandó kereszrejtvény-készítőjének, Brittich Erzsébetnek az önéletrajz-mozaikját, Markovity Radmila háborús emlékeit, valamint a Hámozottakból egy részletet. Rövidprózarovatunk címe Kávészünet helyett Tűzszünet lett, mert valósághűbb, és mert még a képzettársítás is kényelmetlen, melyet a korábbi rovatcím idéz elő: egy finom kávé mellől, kárpitozott fotelből a háborúról olvasni visszás.

A szövegek nyomán Xantus Géza Apokalypsis című olajfestménye mellett állapodtam meg: Szent Mihály legyőzi a sárkányt. Azt erősíti fel a festmény, amit sokan remélünk: hogy hamarosan véget ér, véget tud érni a háború, leküzdhetők a gonosz indulatok. Végül mégis egy másik munkája került a borítóra: Az álmok nem hazudnak – mely melegebb színvilágával a húsvéti kereszt mögött a feltámadás ígéretét érzékelteti. A hátsó borítón pedig egy kultúrtörténeti kuriózum kapott helyet. A Dove cielo e terra si incontrano című festményt Ferenc pápa csíksomlyói látogatásakor kapta ajándékba, a hely szellemét, az itt élők, ide érzők lelkületét jelképezendő. Művészinterjúnkban borítómunkái révén Xantus Géza útjáról beszélünk – a végtelen felé. 

Valamiképp benne volt Mihály a levegőben, mert a szerkesztés ideje alatt, áprilisban hirtelen meghalt Mihai Păcurar aradi szobrász. Sokunknak Mihály. S ha van is olyan helyi, aki nem ismerte, ő volt a múlt hónap legnagyobb aradi vesztesége, de a képzőművészet egyik legnagyobb vesztesége is. Sok értékes munka született a keze alatt, több magyar vonatkozású is: egy másik Krisztus a kisiratosi tanácson – nem az, mely Sarusi Mihály regénye révén sokaknak ismerősebb –, de hiszem, hogy összhangban vele, holott Mihai, bár személyesen ismerte, a nyelvi és fordítási akadályok miatt nem olvashatta Mihályt; vagy akár a kisiratosi Máltai-házban felállított torzó Krisztusa, melyet barátja, Almási Béla mozgássérült bentlakóinak ajánlott föl; hogy évekre rá, az akkor már halott barát mellszobrát is ő készítse el, és alig száz méterrel odébb, a tájház udvarán saját kezűleg állítsa föl a rendelkezésére álló falubeli kőművessel. A legkevesebb, amit az emlékéért tehetek, ha az ő torzójával zárom éves munkámat a Szövétnek decemberi számában.

Egy másik Arad-barát nagy aradi, Znorovszky Attila emlékét nemcsak Periszkop című színházi, film- és zenerovatunk elnevezése őrzi, de áprilisi lapszámunkban feleleveníti alakját Ujj János. Írása Kövér Péterben is emlékeket idéz a néhai barátról, és megírja a maga könnyed-incselkedő hangvételében, amit a következő lapszámok valamelyikében olvashatnak majd. Évfordulók című rovatunk további pillanatképeit Puskel Péter a 120 éve született Jávor Pálról és Piros Dénes a 77 éves Neuman Ferenc Stadionról jegyzi, mely rovat átvezet a múltidéző Egykorba, ahol Cseke Péter nemrég megjelent könyvéből közöljük a nagyzerindi Kriterion-estekről szóló részt, valamint Blazovich László értekezését a magyarországi vasút aranykoráról Arad vonatkozásában.

A részletekben közölt írások folytatódnak, így Nótáros Lajos krimije és Salamon András Rokokó című fejezete a magyar kultúrkörben könyvritkaságnak számító Színháztörténet kezdőknek és haladóknak című könyvéből. Sarusi Mihály folyamatosan építkező, kiegészülő, ennek ellenére már klasszikus írói falurajzából, a kisiratosi böjtös ételeket érintve, a bodagot ragadtam ki, melyhez aktuális fényképeket és sajátos receptet Misik Endrétől, a kisiratosi Miska vendéglő lelkétől kaptunk. A világhálón cigány kenyérként is emlegetett kenyérfélét eredetileg tojás nélkül a háborús, szűkös időkben sütötték a népek a faluban, meséli Lévai Lajcsi bácsi, jó eszű, eleven gondolkodású iratosi szomszédom, megbízható adatközlőm.

Új szerzőnk, Cserkesz J. Adalbert zenész, zeneszerző, előadóművész a kortárs zenei jelenségeket teszi átláthatóvá. Izé című humoreszkrovatunk házigazdái a két-három hegedűs: Kövér Péter alias Révök Retép és a nagy harmadik, Kett Groza János, aki lényegretörő karikatúrájával ezúttal is (hasfogó) nyelvalávalót szolgáltat.

Szerkesztőként annak az érdekes jelenségnek voltam tanúja, hogy egyik alkotó hogyan ihleti meg a másik alkotót, és hogyan születnek láncreakciószerűen újabb alkotások oda-vissza. A legkedvesebb Nagy Gizella és Váncsa Mónika közt zajlott, amint mesécskéhez képecske, képecskéhez versecske született. Különös kétkezesüket júniusi lapszámunkban is nyomon követheti az olvasó, amelyben önzetlen és tehetséges meseillusztrátorunkat alaposabban bemutatjuk.

Az 5–7. osztályosoknak kiírt Este, miután lecsukódik a szemem című diákpályázat révbe ért. Az eredményhirdetés mellett az első díjas munkát olvashatják Szívlátó című rovatunkban. A pénzjutalmat és okleveleket hamarosan egy iskolai rendezvényen vehetik át a diákok. Ha már iskola, akkor Alma mater. Oktatásügyi rovatunkban Tácsi Erika az osztályozás és értékelés felelősségét taglalja.

Az ősmagyarok jobbról balra róttak. Ez a hátulról előre való írás-olvasás belém van ivódva, holott nem vagyok ősmagyar. Most is ezen kapom magam: azzal zárok, amivel kezd a lap, a Tárogatóval. A harci sípot vagy tárogatót, terelgetőt már a honfoglaló magyarok is ismerték, mely aztán a Rákóczi-szabadságharcban élte virágkorát. Minden kuruc ezrednek volt tárogató, irányító, terelgető síposa, tárogatósa. Ezért lett Tárogató recenziórovatunk címe, melyben ezúttal Szabó Péter Kitárom ablakom című verseskötetére (Ő is tár: kitár, feltár!) dr. Brauch Magda tereli az olvasó figyelmét. A költő (egy szissz!) című verse nyitja versrovatunkat, melyet Ódry Mária Himnusz a szavakhoz című játéka követ, és Böszörményi Zoltán El nem küldött levele Szilágyi Domokosnak. 

Írónemzet a magyar, mondta egy költőismerősöm. Ezt tapasztalom a Szövétnekben is. Kezdeti aggodalmaimat – mivel töltjük ki ezt a 40-41 oldalt?! – visszájára fordította a szóban forgó megállapítás igazsága, beigazolódása, és új aggodalmat hajlított bennem: mire elég ez a csak 41 oldal?! Hiszen folyton vissza kell – ha nem is véglegesen – utasítani, de elnapolni, további lapszámokba tolni szerzőket, szövegeket, és látom, hogy csak hányada kerülhet be az év folyamán azoknak az írásoknak, amelyek megjelenésre érdemesek volnának. Nem került be például helyszűke miatt a Szülőföld című vers egy diáklány tollából, pedig a sajátos szülőföld-értelmezés okán rímelt volna március 15-ével, melyet legalább vizuálisan mégiscsak sikerült egy diák, Nagy Andor lencséjén keresztül láttatni: a Szabadság-szobrot más perspektívából. A belívek szépsége továbbá és hangsúlyosan a Szekeres Bernadett–Dobolyi Tamás művészházaspár és Xantus Géza tehetségét dicséri. Nagyon köszönöm Kurunczi Ferencnek, hogy lelkes fotósként azonnal kapható egy-egy új téma megörökítésére, ill. Ujj Jánosnak és Puskel Péternek, hogy gyűjteményüket megnyitották a Szövétnek előtt.

Vajda Anna Noémi