Vaknyugat: ez lenne az élet?

Vegyes fogadtatásra talált Aradon a Kamaraszínház budapesti társulat (Átrium Film-Színház, Kultúrbrigád) által bemutatott Vaknyugat c. előadása. 

A megállapítást részben az előadás utáni udvarias, de nem túl lelkes és hosszantartó vastapsból (tisztelet érte a közönségnek), részben néhány néző véleményéből vonom le. Egy korosabb hölgy így reagált: „Nem tetszett. Tudom, ilyen az élet, de a színházban azt szeretném, ha simogatnák a lelkemet”. Egy fiatal házaspár lelkendezett, hogy nagyon jó volt. De a tetszés nem feltétlenül az életkor függvénye: egy éltesebb (nő)néző így fogalmazott: végre láttam egy jó előadást. Két-három tucatnyian a fel sem tett kérdésre azzal válaszoltak, hogy a szünetben kikérték kabátjukat a ruhatárból...

Számít valamit az egyes nézők véleménye? Természetesen, a darabokat végül is a közönségnek (vagy egyesek a kritikának?) írják. Csakhogy a közönség nem homogén massza, hanem ezerarcú, egyedei neveltetésüktől, színházi és általános kultúrájuktól (stb. stb.) függően másként reagálnak egy-egy színdarabra, előadásra.

A Londonban született, élő és alkotó, sok díjjal kitüntetett ír (!) szerző nevét hiába keressük a Világirodalmi Lexikon 1982-es kiadású 7. kötetében. Nem is találhatjuk, hisz akkor mindössze 12 esztendős volt. Az Aradon látott darabot, a Leenane-trilógia harmadik részét (eredeti címe The Lonesome West) Martin McDonagh 1997-ben, 27 évesen írta, illetve akkor mutatták be Londonban. Amikor megkérdezték, hogy vajon McDonagh mindig erőszakról és kétségbeesésről fog-e írni, a magát erőszakellenes anarchistának nevező szerző így válaszolt: „Egyszer majd romantikus komédiákat fogok írni, amikben talán nem hal meg senki”.

Hogy eljön-e, és ha igen, mikor e kor, a jövő zenéje. A Vaknyugat más kategória, és nagyon messze áll a romantikától. A történetben két, egymással állandóan és mindenért durván összeszólalkozó, civakodó, sőt verekedő (mellesleg egyfolytában pálinkázó) testvér szerepel (a darab az egyikük által agyonlőtt apa – mély, sőt semmilyen nyomot egyikükben sem hagyó – temetése után kezdődik). A falu jó érzésű, küldetésének tudatában élő, de annak eleget tenni képtelen alkoholista katolikus plébánosa igyekszik őket, sokáig reménytelenül, békíteni. Meg nem gyónt gyilkosságok, kiderítetlen okú öngyilkosság, a világ, amelyben „túlontúl sok a gyűlölet”, a város, amelyre „úgy tűnik, nem terjed ki az Úristen illetékessége” végül a jó szándékú, de feladatára gyenge papot is öngyilkosságba kergetik. Végakarata az, hogy a két testvér kibéküljön. Az immár a pap fizikai jelenléte nélkül folyó második felvonásban a két testvér megpróbál kibékülni, bocsánatot kérnek egymás ellen elkövetett bűneikért, hogy aztán a végén füstbe menjen kísérletük. Nincs, áldozat árán is lehetetlen a megbékélés.

Ennyi dióhéjban a történet, McDonagh magyarul már 2004 óta játszott darabja azonban több ennél, az emberi lélek mélységeibe próbál betekinteni. A felszín sivár (ezt érzékelteti, például, a színpadkép, a toprongyos ruházat), a szereplők durva, sőt kimondottan trágár nyelvezete, ami a papra és az egyetlen hölgyszereplőre is jellemző (emiatt ment el a nézők egy része már szünetben, sőt előtte), kemény támadások érik magát az egyház intézményét – szóval távolról sem normális, s még kevésbé idillikus világot fest a szerző. Vegyük azonban észre azt is, hogy a szereplők lelkük mélyén (kicsit legalábbis) másfélék: a két testvérben – egymásnak való „gyónásukkor” kitűnik – szeretet is lappang, az atya kimondottan emberbarát, a krumplipálinkával üzletelő Kicsilány mély érzelmekre képes. A kérdésre, hogy akkor mégis miért olyanok, amilyennek a darab láttatja őket, nincs szerzői válasz, de a néző meditálhat fölötte.

Rétfalvi Tamás (Coleman) és Ficza István (Valene – aki palócos tájszólásban beszél, talán az ír tájnyelvet érzékeltetendő?), Mészáros Piroska (Kicsilány – lehet, hogy rendezői szándékból nagydarab színésznő?) jól oldják meg elég sok játékra lehetőséget adó szerepüket. Alföldi Róbert (Welsh atya) kiválóan érzékelteti az ezer kétséggel szembenéző pap külső és belső küszködését. Mindent összevetve: a Vaknyugat, ez a groteszk tragikomédia (a némileg indokolt ellenérzések és vélemények dacára) egy érdekes, jó, az élet nem feltétlenül szeretnivaló aspektusát megragadó darab, Gothár Péter rendezte méltó előadásban.