A „csodacsali”

Tavaly ősszel a Maros zsigmondházi részén horgásztam, ahol gyermek és ifjúkorom nagy részét töltöttem. Olyan 12 éves lehettem. Egy őszi délután sétálgattam a vízparton és figyeltem a horgászokat, amikor megláttam Pénzes Gyuri bácsit, aki a környék legelismertebb horgásza volt.

– Gyere csak ide, Tibikém, mutatok neked egy csodacsalit, amivel hatalmas márnákat fogok majd, kiáltott felém.

– Mi ez a csali Gyuri bácsi?

– Áztatott háziszappan, válaszolta.

Mosolyogtam magamban, de amikor 20 perc múlva megfogta az első, olyan kétkilós márnáját, amit alkonyatig még kettő követett a számra fagyott a mosoly. Ennyi a történet!

Néhány évvel ezelőtt visszaemlékeztem Gyuri bácsi csodacsalijára, gondoltam egyet: én is megpróbálnám. De honnan háziszappan, hiszen ez már kiszorult a modern háztartásból. Eszembe jutott unokatestvérem, aki falun lakik, disznót szoktak vágni, és a disznóvágásnál megmaradt zsiradékból szokták főzni a finom háziszappant. Egy hét múlva tarsolyomban volt a házilag készített mosószappan, amit el is raktároztam.

Úgy adódott, hogy tavaly szeptemberben Laci és Gergő barátommal pár napos Fehér Körösi horgászatot terveztünk. A csalik között helyet kapott egy, már kiáztatott szappan darab is, hátha szükség lesz rá – gondoltam –, ha nem másra legfeljebb kézmosásra használom.

Egy régi és jól bevált horgászhelyünkön táboroztunk le. Pontyot és amurt szerettünk volna fogni, erre voltunk felkészülve. Délután beetettük a horgászhelyet áztatott kukoricával, majd estefelé bedobtuk horgainkat is. Ez így folyt két napig, de sajnos eredmény nélkül. A harmadik napon eszembe jutott a háziszappan. Lesz, ami lesz, én kipróbálom.

Persze barátaim hecceltek, viccelődtek velem, de én hajthatatlan voltam.

Előkészítettem egy márnázó szereléket, kis kockákat vágtam a szappanból, és had menjen felkiáltással, bedobtam a szereléket.

Jó ideig nem történt semmi. Kitekertem a cájgot. A horog üres volt. Valószínűleg leázott a szappan. Gondolhattam volna! Levágtam a szappan belső részéből egy keményebb darabot, vágtam egy kis kockát, és vízbe küldtem a horoggal együtt. Alig helyezkedtem el a székemen, megrezdült a bot spicce. Bevágtam..., semmi!

Újra csaliztam. Úgy tíz perc múlva egy újabb rántás a scpiccen, de most már a bot vége is begörbült. A megiramodott márna nagy erővel indult el a víz folyásával szembe. Alig tudtam tartani a botot, de végül is sikerült szákba terelnem a körülbelül másfél kilós márnát, barátaim legnagyobb csodálkozására.

A márnázás örömei következtek. Két kisebb is horogra akadt, majd pedig egy újabb másfeles.

Most már megbizonyosodtam abban, hogy a halak, főleg a márnák, ennivalónak tartják a háziszappant. De milyen ízű lehet? Sós? Keserű? Savanyú? Nem tudtam magam türtőztetni és megkóstoltam. Akár hiszik, akár nem – édeskés íze volt.

Abban viszont biztosak lehetünk, hogy a háziszappan a horgászatban már nem nagyon fog vissza térni – ennek legfőbb oka az, hogy már nem nagyon készítik. És, hogy egykor mégis emlékezetes karriert futott be, ennek az a magyarázata, hogy régebben kéznél volt. De aki még talál belőle, próbálja meg nyugodtan. Talán nem fog csalódni.

Végül is, a horgászat negyedik napján csak sikerült egy négy kilós pontyot és egy kilenc kilós amurt fogni. Jól szórakoztunk.

Kádár Tibor