A drámaiság jegyében

Bár sok szépségdíjas jelenetet láthattunk a hét végi labdarúgó-mérkőzéseken, mégis a fájdalmas történések maradnak meg leginkább a szurkolói szívekben/emlékezetekben.

– Úgy vélem, soha rosszabb bajnoki összecsapásokat ne kapjunk a focistáktól, mint amilyenekkel az elmúlt hét végén megajándékoztak bennünket. Osztozik-e véleményemmel?

– Szakmai szempontból igen, ám a humánum tekintetében engem lesújtott jó néhány labdarúgó-mérkőzés.

– Gondolom, a súlyos sérülésekkel tarkított összecsapások akadtak fenn leginkább lelkének szűrőjén…

– Telitalálat! Ugyanis elsősorban nem tudom mindmáig megemészteni a minőségi futball lecsósítását az emberiességből való kivetkőzéssel. Hiába volt, például, gólzáporos, pergő ritmusú, az Oţelul–Kolozsvári CFR bajnoki találkozó, mégsem tudtam elégedetten nézni a galaci 90 percet, mert az indulatból táplálkozó szabálytalanságok elgondolkoztatóak. Konkrétan: az arcátlanságra hívom fel a figyelmét, különösen a kolerikus labdarúgóknak, edzőknek. Visszataszító paradoxonként hatott, például, ama galaci játékosnak a kirohanása, aki miután súlyos sérülést okozott szándékos betaposással az első kolozsvári gól szerzőjének, még ő érezte magát megsértve, amikor villant szeme előtt a piros lap. Már csak azért is hatványozottan is kínzó az eset, mert eme, emberségből megbukott labdarúgó annak a Dorinel Munteanunak a tanítványa, aki aktív játékosként, valamint edzőként is a tiszta jelleműek harcias képviselője.

– Elkeseredettségének van-e egyéb „friss forrása”?

– Sajnos, van! Az a Marosvásárhely–Astra mérkőzéshez fűződik. Két játékos oly szerencsétlenül fejelt véletlenül össze, hogy a hazaiak képviselője koponyazúzódást szenvedett, s azonnal kórházba került. Az efféle drámai ütközés mindig a Sándor–Hvrupcsik bő fél évszázaddal ezelőtti tragédiát juttatja eszembe, lévén, hogy utóbbi labdarúgó életét vesztette. Még óvodás korú sem lévén, említett tragédiát nem láttam, de igen sokszor, és sokaktól hallottam róla. Aztán, mit ad isten?... – az életben maradt Sándor Imre lányának osztálytársa lettem négy évig. Persze, hogy Sándor papát megpróbáltam kifaggatni a tragédiáról. – Bár véletlen összefejelés volt, soha nem tudtam, és nem fogom tudni feldolgozni Hvrupcsik barátom halálát – mesélte nekem mély keserűséggel a hangjában.

Adogató: Berki Fláviusz