Édesszájú keszegek

Olyan horgász nincs, aki keszeget ne fogott volna, a hazai vizekben gyakorlatilag mindenütt előfordul. Az ipari szennyezést ugyan ő sem bírja, de nagyon is életrevaló, és remek étvágyú. Ezért is akad talán a leggyakrabban horogra. 

A kezdő pecások is szinte mindig ezt fogják. Vagy küszt, de hát azt nemigen lehet halszámba venni – legalábbis horgászszempontból. A küsz olyan, mint a madarak közt a veréb vagy az emlősök közt az egér. Hihetetlenül szapora, a ragadozók legnagyobb örömére.

Keszegből a dévért, jászt, lapost, szilvaorrút, bagolyt, karikat, veresszárnyút és bodorkát ismerjük, de sokan ide számítják a paducot és a koncért is. Könnyű megtalálni őket – legalábbis az apraját. A bodorka és a veresszárnyú általában a csendes, hínárral benőtt vizeket kedveli, a többi inkább a folyókat. A kicsik a partszéli, alacsonyabb vizeket, a nagyok a mély gödröket, lomha forgókat.

A horgászok körében a dévér talán a legnépszerűbb. Ez nő a legnagyobbra, akár fél méter hosszú is lehet, a súlya pedig az öt kilót is meghaladhatja. Ezek az öreg példányok már nem is nagyon hasonlítanak a fiatalokra. Pompás sárgás-fekete ruhát viselnek, egy ilyen vén bronzos kifogása igazi élmény. Sajnos, az én legnagyobb dévérem kiemelése nem tartozik a legszebb emlékeim közé. Véletlenül fogtam: a Hármas Körösnél sátoroztunk, ahol egy hatalmas visszaforgó bújtatja a halat, és csábítja a horgászt. Későn érkeztünk, épp csak annyi időnk volt, hogy beszórjuk a botokat, felverjük a sátrat, máris ránk szakadt az éjszaka. Hosszú, fárasztó volt az út, hamar elnyomott bennünket az álom. A botokat is bent hagytuk szégyenszemre a vízben, mert „úgyse fog arra jönni semmi”. Jött! Egy pompás, majdnem háromkilós dévér. Hajnalban ébredtem, és láttam, a barátom botjáról felfele, folyással szemben áll a zsinór. Meg kellett néznem, és láttam, hogy hatalmas, bronzos dévér volt. Örültem is meg nem is, mikor kicsúszott a kezemből, vissza a vízbe. Nem is bántam, tán még segítettem is neki, hogy meneküljön, de akkor már szó szerint halottra fárasztotta magát, és nem menekült el. Azért megsütöttük, de nem estek jól a pontypatkókra emlékeztető vastag szeletek.

Herman Ottó, a nagy polihisztor „a keszegjellem legtörzsökösebb alakjaként” jellemezte. Ormányszerűen előrenyújtható szájával az iszapban keresi táplálékát, csigákat, kisebb kagylókat, árvaszúnyoglárvát, ami a legsikeresebb csalija is. Élelmét elsősorban a fenéken keresi, de állóvizekben gyakran található vízközt is, főleg a hajnali órákban. Íz- és szagérzékelése fejlett, messziről megérzi az etetőanyag szagát. Kedveli az édes, vaníliás ízűeket, de egyesek szerint – főleg tavasszal – eredményesebbek lehetünk, ha megsózzuk az etetőanyagot. Májusban-júniusban ívik a part menti növényzet sekély részén. Sok helyütt horgászati tilalmat rendelnek el ekkor, van, ahol még a partról is kitiltják ilyenkor az embert, hogy ne zavarják az ívást. Svédországban még a harangozás is tilos volt a vizek menti templomokban. Nálunk, hál’istennek, még nem harangoznak neki. Szerencsére még érte sem.