Elúszott!

Horgászás közben azon gondolkodom, hogy általában minden élménybeszámolóm azzal kezdődik: etetek, csalizok, bedobok és fogok, vagy nem fogok. Most éppen az jár az eszemben, miközben kedvenc horgásztavamon horgászok, hogy milyen jó volna ismét egy finom halászlét enni.

Na végre, a fenekező mintha mocorogna. Megvan, de alighanem kicsi. Tekerem az orsót, és nemsokára meg is látok a zsinór végén egy arasznyi nyurgapontyot. Kiemelem, kézbe fogom, megnézem, van-e bajusza. Nézem, nézem, nincs neki bajusza. Lehet, hogy amur? Megnézem a fejét, nem az. Elmegy mellettem egy horgász, kérdi: mi van, mondom neki: nyurga kárászt én még soha nem láttam, de most fogtam egyet. Elmosolyodik, és továbbmegy. Kiakasztom a horgot, és már dobnám a szákba, amikor biztos, ami biztos, megfordítom. Hát, a feje másik oldalán van egy ici-pici bajuszkája. Vajon mit mondtam volna a halőrnek, és elhitte volna, ha elteszem? 

Horgászok tovább, megint nem történik semmi, aztán egy óra múlva ismét mocorog a fenekező. Bevágok, ugyanaz az érzés, és megjelenik egy arasznyi nyurgaponty. De ismerős! Kiemelem, megnézem, forgatom és képzeljék, csak az egyik oldalon van egy icipici bajuszka.

Van még idő. Unatkozom, közben figyelem botjaimat, és egyszer csak eláll a lélegzetem. Majdnem előttem, olyan félméternyi mélyen elúszik egy gyönyörű, hatalmas aranysárga test. Ez bizony már igazi ponty, nem is akármilyen, ötkilósnál biztosan nagyobb. Előkapom az úszós botomat és odadobok, ahol körülbelül lehet a hal. Persze nem kell neki a csontkukacos, kukoricás szendvics. Kár...

Üldögélek, még mindig látom azt a hatalmas pontyot szemeim előtt, amikor elkezd az agyamban derengeni valami. Ha én azt a halat láttam, akkor az azt jelenti, hogy a felszín alatt járnak. Átállítom az eresztéket a botomon és olyan jó méternyi mélyen keresgélek. Dobok jobbra-balra, messzire, de eredménytelenül. Megunom és behúzom az etetés fölé. Öt perc múlva az úszó hanyatt vágja magát. Rántom a botot, megvan. No, nem az a nagy, de valami tisztes jószág lehet, a finom zsinóron néhány percet kell fárasztani. Sikerül is kiemelni egy szép kettes nyurga pontyot. Ebből meglesz a halászlé, örülök már előre.

Mivel már későre jár, kiveszem botjaimat, és valamivel odébb nekifogok a halpucolásnak, nehogy már otthon piszkoljam a konyhát. Kistál, nagytál, kalapács, olló, kés, szék, amin ülök, kisszék, amin pucolok. Előveszem a finn gyártmányú, borotvaéles filéző késemet. Már kezdeném a pucolást, amikor rájövök, hogy rosszul ülök, leteszem a kést, igazítom a széket. Persze, hogy belerúgom a pár évvel ezelőtt borsos áron vett filéző szerszámot a vízbe. Míg röpül, átvillan az agyamon: de jó, hogy ennek fa nyele van, nem süllyed el. A szerszám eléri a vizet és lesüllyed, mint a nyeletlen fejsze. Pattanok a szákért, vadul kotorászni kezdem a mélységet. Kiszedek egy halom kagylót, de a kést végre megtalálom. Éppen örülnék, de a sámli felöl gyanús csattanást hallok. Hát az én halam éppen vágott egyet és egy szép szaltóval a vízbe zuhan. Nem segít már se szák, se káromkodás, odavan. Elúszott a halam, meg persze a halászlé is. Talán majd máskor!

Kádár Tibor