Horgász unokák

Csendes, napfényes vasárnap délután. Készülődöm horgászni, feleségem megkérdezi: mi is veled mehetünk? Ez azt jelenti, hogy ő és a nálunk nyaraló két unokánk.

– Hát gyertek – mondom sóhajtva –, de vigyázol rájuk.

– Persze, te nyugodtan horgászhatsz!

Fél óra múlva már szerelek. Minden mozdulatomat unokáim kíváncsi tekintete követi, és természetesen az elmaradhatatlan kérdések.

– Azok mik, azok a mozgók?

– Azok csontik, de ne fogjátok meg, mert betegek lesztek tőlük.

– De mi az a csonti?

– A légy lárvája, a nyű, ne turkáljatok köztük!

Nagyobbik unokám most már öccsét oktatja:

– Ne fogd meg a nyüstit, mert mérgező!

Nyüsti! – a nyű és a csonti keresztezéséből származhat – logikus, nem?

Aztán gilisztával csalizok, újabb kérdés:

– Nem fáj a gyíknak, hogy megszúrod?

Csupa új név, jól szórakozom, és közben aprítom a keszegnépséget. Egy darabig nézik, amint ficánkolnak a csillogó halacskák a levegőben, aztán szórakoztatóbb dolog után néznek. A kisebb, csalinak szánt keszegeket szedik ki a vödörből, és sorba törölgetik őket kéztörlőmmel, meg is indokolják: hogy tisztábbak legyenek, és ne csússzanak!

Rosszallóan nézek keresztrejtvényt fejtő nejemre, aki rövid időre letelepíti őket. Néhány perc múlva azonban már a szomszéd sporit szórakoztatják, aki türelmesen válaszolgat, és türelmesen dobálja a blinkerét, egyelőre eredménytelenül.

– Miért dobja be a bácsi, ha mindjárt kihúzza? Mi az a kiskanál a végén, az a vasmacska? És így tovább.

De nicsak!

– Hozd a szákot – kiált tinédzser korú fiának a szomszéd.

Komoly hal lehet, mert nem mozdul sem le, sem föl.

Fia feszülten figyeli, mikor szákolja meg a Moby Dicket. Úgy tűnik, valamelyest mozdul a hal. Vagy a horog?

Igen, a feszülő zsinór a tuskóból kiakadt villantót repíti visszafelé, mintha rakéta volna.

Aztán mát csak egy üvöltést hallani, és az ifjú – fülében a hármas horoggal – sprintel a vízparton. Apja kiabál, hogy álljon meg, de a fiú addig szalad, amíg a dobról lefut a zsinór, és a rántás végigkígyózik a műanyag madzagon, egészen a fülcimpáig. Ez aztán megálljt parancsol. Vége a fárasztásnak. Csípőfogóval szabadítom meg a kellemetlen fülbevalójától, amitől megnyugszik, és véget ér a horgászdráma. Az összegyűlt tömeg sajnálkozva elfoglalja régi helyét.

A nagy zűrzavarban megfeledkeztünk unokáinkról, akik közben eltűntek. Keresésükre indulunk, szerencsére hamar rájuk akadunk, a közeli bokor alatt ültek, rémülten, szepegve, még mindig a blinkeres epizód hatása alatt.

Vigasztalásomnak orsóm sivítása vet véget. A vízbe induló botom végét még sikerül elkapnom. A fárasztást csupán unokáim téblábolása és bizarr kérdései zavarják: nagypapa, ennek is a fülébe akadt a horog? Szerencsére nem, így rövidesen a szákban piheg a jó öt és feles sárga hasú potyka.

A következő kérdés, hogy hozzák-e a harapófogót...

Hazafelé gondolataim elkalandoznak, már a másnapi munka jár az eszemben, amikor unokám kérdése hoz vissza a jelenbe:

– Nagyapa! Ugye máskor is segíthetünk neked horgászni? Elhozol, ugye?

– Hm... Azt hiszem, igen.