Kezdőknek és haladóknak

Melegfront közelített, erős széllel, néha kibukkant a nap, prefrontális idő, mondja a szaklapokat forgató horgász, ilyenkor vagy nagyon nem, vagy kifejezetten mohón eszik a hal. 

Nem is számítottunk nagy eredményre, de van három óránk – megpróbáljuk. Jó nagy súly, egy – két szem kukorica, bedobtuk amennyire tudtuk, aztán partközelben ragadozókra vadásztunk, csak a pontyokra várni ilyenkor nem szabad.

Aztán – ahogy a vízparton történni szokott –, az események váratlanul fölgyorsultak: feszítő kapás az egyik boton, sikeres akasztás, majd az utánozhatatlan, mindig egyedi küzdelem, a fárasztás következett. Hal és horgász persze egyszerre csak akkor fárad, ha a parti sok kilóval szemben a vízi kiló sem kevés....

Nagyobb egy ötösnél, ez már a bot görbüléséből is látszott, nem is adta meg magát könnyen, jó negyed óra kellett ahhoz, hogy partközelbe hozzam, ám, hogy közben mi történik, annak megértéséhez horgásznak kell lenni. Azt a játékot csak az érzi, aki próbálta már, hogy a hajlékony bot, a vékony zsinór  és a többnyire apró horog végén állunk, „húzd meg, ereszd meg-et” játszunk, erőltetni nem szabad, bot törhet, zsinór szakadhat, horog kipattanhat. Éppen ezért elsietni nem szabad, ugyanakkor esélyt adunk ezzel az ellenfélnek, ha tud, vagy ha számára a körülmények is jól alakulnak – élhet vele.

Ennek a pontynak most még egy lehetősége akadt, kicsi volt a szák, nem fért bele. Szokatlan helyzetekre csak szokatlan megoldásokkal lehet válaszolni – nem is tudom, kinek jutott eszébe -, társam levette a pólóját, beleállt a vízbe – és egyszerűen ráhúzta azt a halra, összekapta, és a felöltöztetett zsákmányt a partra hozta.

Nagyobb volt tíz kilónál.

Kezünk – lábunk remegett, mert persze tele vannak a horgászújságok szép és nagy halak fotóival, de minden pecás tudja: csekély a száma azoknak a több ezerből, akik horgászbottal tízes vagy annál nagyobb halat fognak.

A potykát megszabadítottuk a hotgtól, kíméletesen felkantároztuk, vissza a vízbe, eszünkbe sem jutott, hogy az új őrület parancsára telefonnal lefényképezzük – majd otthon.

Próbálkoztunk még vagy két órát sikertelenül, aztán büszkén cipelve a hatalmas halat, mérlegelni indultunk, ám a parton találkoztunk vendéglátóinkkal – a tó gazdájával, aki belesápadt a látványba. Sűrű bocsánatkérések között magyarázta: szabályaik szerint az öt kilónál nagyobb halat vissza kell engedni.... Ő érkezésünkkor ezt nem mondta – mi nem tudtuk – elnézést kértem én is –, aztán a huszonéves fiatalember gyengéden megfogta, vízbe helyezte, kicsit megpaskolta és útjára engedte a kapitális pontyot.

Az egész egy – két perc alatt történt, én meg már két napja gondolkozom, hogy van az, hogy a megkegyelmezés képességét egy szürke hétköznapon, teljesen váratlanul tanulhatja meg az ember.