Paducozzunk kenyérrel

Köztudott, hogy a kenyeret nem csak mi emberek, hanem a halak is kedvelik. Kárász, domolykó, de legfőképp a paduc. Ezzel a szakirodalom is egyetért, és vannak fejezetek, ahol részletesen tárgyalják a paduc kenyérrózsával történő horgászatát.

Egyik kedvenc paducozó helyem a Maros. Olyan helyet szoktam keresni, ahol a víz lassan áramló, nem túl mély és a mederfenék kavicsos. Az ilyen helyet kedvelik a paducok legjobban.

De mi is van a kenyérrel? Képes felvenni a versenyt az etetőanyag gyártók boszorkánykonyhájával? Véleményem szerint, ma már az etetőanyagok egy olyan szintre léptek, melyet nehéz más házilag készített csalétkekkel helyettesíteni. 

Az idősebb generáció nem így vélekedik. Közöttük még vannak horgászok, akik ma is, ha paduchorgászatról beszélnek, csalinak és etetőanyagnak is kizárólag házi, kemencében sült friss kenyérre esküsznek. Sőt vannak régiók, ahol még napjainkban is fő csalinak számít a puliszka mellett.

Bevallom én is szoktam etetőanyagot használni, és csontit is tűzök a horogra, de voltak olyan helyzetek, amikor a paduc csak friss kenyérbélre harapott.          

A kenyérrel való paduchorgászásról eszembe jut egy augusztusi történet, ez adta az ötleteket az elkövetkező paduchorgászataimhoz.

Egy augusztusi késő délutánon sétálni indultam a Maros menti sétányon. Akkor kezdte összerakni szerelékét egy idősebb horgász. Letelepedtem a közelébe, és figyeltem ténykedését. A paducra való horgászat nem új nekem hisz a Maros-partján nőttem fel, volt időm az évek során tapasztalatot gyűjteni, azonban amit ennél a horgásztársamnál láttam azt még eddig nem tapasztaltam. Miután a spiccbotját (kb. 5 méteres) összeszerelte – köztudott, hogy a spiccbot szinte verhetetlen a paduc horgászatában – ahelyett, hogy a szokásokhoz híven beetetett volna valamiféle bolti vagy sajátkészítésű etetőanyaggal, láss csodát: két nagydarab vastag és friss kenyérszelet közé egy jókora követ rakott, majd madzaggal átkötözte az egészet. Öt ilyen „szendvicset” készített, amiből hármat azonnal bedobott a horgászhelyre.

Az etetés után lecsípett egy darabka kenyeret, rátűzte a horogra, és kissé megszorította. Ez után következett az első dobás. Jóformán le sem ért a horog máris kapása volt és egy jókora domolykó került ki a vízből. Körülbelül fél óra után került sor az első, úgymond paducos villámszerű lerántásra, aminek eredménye méretesebb paduc lett. Ekkor már sejtettem, hogy működni fog a dolog. Ahogy telt az idő, a kapások egyre gyakoribbak lettek (beállt a hal az etetésre) és egyre gyakrabban fárasztott a horgász. Meglepően szépen működött a kenyérbeles módszer, ízlett a szendvics a halaknak. Folyamatosan, szinte minden úsztatásnál volt kapása.

Az ezt követő paduchorgászataim alkalmával legtöbbször ezt az etetési módszert alkalmaztam, és nem is kevés sikerrel.

A felszerelés, amivel én a paduchorgászatot művelem a következő: 6 méteres karbon spiccbot (ez pont elegendő a kellő távolság meghorgászására), 1 grammos piros antennás úszó, egy nagyobb, 0,6 grammos főólom, és egy 0, 2 grammos jelzőólom, 0,14 mm-es főzsinór, 0,12 mm-es előke, 12-es számú MARUTO-horog. Ezzel a felszereléssel igen sok paducot sikerült már szákba terelnem.

Kádár Tibor