Román pólós álom – magyar recept (avagy: Marci a megmondhatója…)

A legköltségesebb csapatjátékok egyike a vízilabdasport. Részint ezért is fedte érdeklődési homály mifelénk közvetlenül az 1989-es történelmi fordulat után. 

Az állami támogatás szüntelen apadása, valamint a pénzemberek érdektelensége következtében Románia pólós válogatottja – boksznyelven szólva – biztos ökölzsáknak bizonyult. A fővároson kívül Nagyvárad, Arad és Kolozsvár tartotta/tartja életben. Az aradi úszó- és vízilabdasport egykori aktív és rendkívül eredményes képviselője, a későbbiekben pólós edző a népszerű Marci (Lipták Márton – szerk. megj.) a megmondhatója – saját zsebe alapján –, mennyibe kerül az utánpótlás-neveléstől a versenyeztetésig eme – világviszonylatban is – egyre népszerűbb labdajáték.

Kérem, éppen a nagy nemzetközi versenyek látványossága győzte meg Romániában a szakvezetőket és az üzletembereket arról, hogy érdemes még egy esélyt adni az újbóli feltámadáshoz. Mondd és lásd, a hazai csúcsvezetők Anatol Grinţescutól Viorel Rusig belátták, hogy az újjászületéshez nemcsak pénz, hanem kiemelkedő szakember is kell. Így esett a választás az Újpesti TE korábbi, rendkívül eredményes vezetőedzőjére, Kovács Istvánra, aki szűk esztendőn belül kisebb csodát művelt a román válogatott élén: hosszú évek után kijuttatta legjobb vízilabdázóinkat az olimpiára, ami idén Londonban lesz.

Lám, a román–magyar szakmai együttműködésnek példaértékű eredményessége van, ami kézzelfogható bizonyítékra épül.