A „Sárga Taxi”

Aligha jogos a nagy kezdőbetű. Sorsa nem is hírérték, közügy éppen nem.

A „Sárga Taxi” (1981–2014) saját kerekein begördült a roncstelepre, a bürokrácia mellőzésével átvették, összeroppantották, le- és kiírták. Gondos kezek a szívét – akkumulátorát – szervátültetésre szánva kiemelték, becsomagolták.

Csúnya volt, de jó, megbízható, a francia–román ipari együttműködés csillaga.

Dacia-tulajdonosnak lenni életforma volt. Nem volt ugyan státusszimbólum, de hozzájutni – a vétellehetőséget türelmesen ki kellett várni – sikerélményt jelentett. Emlékszem, válogatnom nem lehetett. Vettem? Nem vettem? Nem kaptam mást. Akkor éppen sárga Daciákat „osztottak”.

Megöregedtünk.

Lecserélni?

Minek? Kinek? Miből?

Pedig lehetne. Nagy a kínálat. A választék is.

Még egy-két év s végleg eltűnnek az utakról a Dacia-matuzsálemek.

Régi „szép”(?) idők… Benzinkvóta… Vasárnaponként, mikor a párosak, mikor a páratlanok… Ingyen parkolás… Mindent meg lehetett szokni.

 Manapság? Igyekszem örülni annak, hogy nem kell vezetnem többet. Sem Daciát, sem más csoda járgányt.

Ne kérdezzék meg, miért az öröm.