A USA geopolitikája

Most pedig lássuk az amerikai álláspontot. Az Egyesült Államok a világ legfiatalabb „szuperhatalma”. Alig kétszáz év alatt fantasztikus sikereket ért el, töretlen hegemóniája nem véletlen, és úgy látszik, vezető szerepét továbbra is biztosítani akarja. A „felemelkedés” már akkor elindult, mikor az első telepesek nagyon vallásos puritánjai elhitették a néppel, hogy az amerikaiak – „egy hegyen épülő város leszünk” (Jeremiás próféta után) és sorsszerű küldetésüket, hogy a szabadságot, demokráciát az egész világon elterjesszük, a gondviselés jelölte ki számunkra. Hát így történt, hogy a nyugatra terjeszkedés lassan teljesen elseperte az indiánokat.  1823-ban az akkori elnök, James Monroe megfogalmazta a nevéről elnevezett külpolitikai elvet (Monroe-elv), amelynek értelmében: „Amerika az amerikaiaké”, és az amerikai kontinens nem lehet az európai nagyhatalmak gyarmatosítási területe. Továbbiakban kihangsúlyozta a köztársasági kormányzási rendszer pozitív előnyeit az európai monarchiákkal szemben, elismerte az akkori status quot, és megígérte, hogy Amerika nem avatkozik az európai államok belügyeibe. (Az elv szép volt, betartása nem tartott sokáig). 1845-ben egy John O”Sullivan nevű újságíró nevéhez fűződik az ún. „Manifest-distiny„ (MD), ami az „elhívatottság  végzetét”,  hangsúlyozza ki, ami az amerikaiak „sorsa”.  A világ megmentése lett tehát az „amerikai megszállottság” legfontosabb célja, és ez a  „Gondviseléstől”  rendelt  „küldetési mánia”  végigkísérte az amerikai történelem eseményeit.  Ebből a rögeszméből máig nem gyógyultak ki. Különben a múlt század harmincas éveiben a haushoferi német geopolitika erősen hatott az amerikai hatalmi politika fejlődésére. Jól látták a veszélyt, ami egy német–orosz szövetségben jelentkezhetett volna, hiszen már a Berlin–Róma–Tokió tengely megvalósulása is komoly veszélyt jelentett az USA hatalmi törekvéseivel szemben, nem volt tehát véletlen a II. nagy háborúba való belépés. A II. világháború utáni politikai és fegyverkezési helyzet a geopolitikai gondolkodást is megváltoztatta. Tömegpusztító atomfegyverek jelentek meg, amit gyorsan ki is próbáltak. Hirosima és Nagasaki után Japán azonnal kapitulált, és valószínű, hogy eltávolodott imperialista szándékaitól, de a bombák szörnyű hatása az egész világot meggondolkoztatta. Ugyanakkor megnőtt a nagyhatalmak közötti bizalmatlanság. A két teljesen idegen ideológiájú hatalom csak a közös ellenség elleni harcok idejére tudott sikeresen együttműködni, a háború befejezése után azonnal felszínre kerültek a nézetkülönbségek. A hidegháború a Szovjetunió és Amerika között négy és fél évtizedig tartott, és mindkét fél mindig a másikat vádolta. Valójában mindkét hatalom telhetetlen, hatalomra vágyó erőszakos hatalom volt. Világunkat, a nagy tömegpusztító háború után nyugalomban kellett volna hagyni, és a tömegpusztító fegyvereket, már akkor meg kellett volna semmisíteni. Négy évvel azz 1945-ös „sikeres” amerikai atombemutatkozás után, a szovjetek is felrobbantották első atombombájukat. Ettől a perctől kezdve két atomhatalom, és egy kapitalista és egy ún. szocialista ideológia nézett egymással farkasszemet. Az ellentétek a kilencvenes évek változásai után sem tűntek el, és napjainkban ismét háborús légkőrről beszélhetünk.A mackinderi képlet az amerikai külpolitika számára ma is aktuális. A híres (hírhedt) lengyel származású amerikaipolitológus, Zbigniev Brzeinsky 1999-ben megjelent A nagy sakktábla című könyvében világosan leírja: „Európa, vagyis Eurázsia nyugati része még mindig jelentős politikai és gazdasági hatalmat képvisel, Ázsia pedig a gazdasági növekedés létfontosságú központja lett. Amerikának, ha meg akarja őrizni jelenlegi világhatalmi elsőbbségét, akkor meg kell akadályoznia, hogy egyeduralkodó és ellenséges eurázsiai hatalom jöjjön létre.” A keresztény Oroszország, és vele az Eurázsiai Gazdasági Unióban szövetkező ázsiai államok tehát semmi esetre sem szövetkezhetnek az Európai Unióval, mert ez Amerika hatalmi pozícióját veszélyezteti. Az Egyesült Államok érdeke tehát, hogy a térségben megakadályozzon minden gazdasági és diplomáciai kéznyújtást Oroszország felé. Bár az Unió támogatásában az amerikaiak továbbra is érdekeltek, de csak addig, amíg az Unió katonai és külpolitikai szempontból elfogadja Washington irányító szerepét. Minden déli vagy keleti „nyitás” gyanúsnak minősül, az oroszokkal való barátkozás pedig egyenesen Amerika-ellenes lépésnek. A fent leírt geopolitikai stratégiát nem is titkolja az amerikai vezetés. Idézem  Obama elnök egy kijelentését: „Nem az a kérdés, hogy uraljuk a világot, hanem az hogy hogyan”.Mit mondjon erre az európai, főleg a kelet-európai polgár, aki már régen tudja, hogy a kilencvenes évek elején cseberből vederbe estünk, mert a szocialista-kommunista eszmeiség után ránk kényszerítették a vadkapitalista-globalista világszemléletet. A hidegháború igazi vesztesei mi vagyunk, akiket a Nyugat mindig cserbenhagyott, de a Keletről jött veszélyeket évszázadokon keresztül mi kellett elhárítsuk. Hollai Hehs Ottó (Németország)