Glückgombóc

Ne tekintsék plágiumnak a címet, bár mindenki kétségét kizárni akarva, megvallom, Brauch Magdi Irodalmi Jelenben közölt írása inspirál cím és mondanivaló ügyben. Kérem, olvassák figyelemmel ezeket a sorokat, ne értsenek félre, nem szeretném, ha személyeskedéssel vádolnának meg.

Nem filológus voltam, csak vegyészhallgató.

Kiszámoltam, a Józsa Béla diákotthon kantinjában mi már Brauch Magdi Kolozsvárra érkezése előtt öt évvel részesültünk a mennyei eledelnek semmiképpen nem nevezhető glückmanna áldásából. Kemény volt, kémiai összetételét nem ismertük, de haraptuk, rágtuk, ettük, mert folyamatosan éhesek voltunk. Megettük volna mi akkoriban a rozsdás vasszöget is.

Meglepődtem, nehezen hittem el, hogy ez a cibakszerű édes desszert még évek múlva is szerepelt Józsa Béla kantinjának étlapján.

Nekünk, akik mindent elkövettünk, hogy gyakran lehessünk konyhaszolgálatosak, szemernyi kétségünk sem volt Glück elvtárs (bácsi) és általában a konyhások becsületessége felől. Ott bizony nem loptak. Sem sokat, sem keveset.

Mi úgy tudtuk, hogy a glückmanna elnevezés egy, az ószövetségben is járatos, sziporkázóan szellemes, két évvel előttem járó vegyészhallgató – milyen kiváló kémiatanár lett belőle, éppen itt Aradon – nevéhez fűződik. Lehet, hogy ez csak legenda, aminek eredete a kémiakaron eluralkodó, a szakma határait is áttörő gőggel hozható kapcsolatba.

Mindig elégedettséggel tölt el, ha egy becsületes kisember emlékét valamilyen anekdota, vagy elnevezés őrzi.

A mi körünkben Glück elvtárs működését még egy másik elnevezés is fémjelezte: a glückgombóc.

Ez grízgombóc volt, a szerényebb fajtából. Ebből, a pénteki napokon – a miszticizmus elleni harcnak is voltak gyenge pontjai – szigorúan négy darabot szolgáltak fel. Nagyon kitartóan kellett udvarolni a „konyhatigriseknek” (konyhatündéreknek), hogy alkalmanként 1-2 pluszgombóccal megtoldják az adagunkat. Erre nagy szükség volt, mert III. évre már kiszabadultunk az első két év heti 50-52 óra szorításából, s összeköttetéseink révén elértük, péntek délelőttre a testnevelésen kívül egyéb órával ne terheljenek bennünket. Így a sportbolond évfolyam „férfitagjai” már a reggeli órákban megjelentek a Victor Babeş parkban. A 12-től kezdődő testnevelő órákra alaposan bemelegítettünk, majd 14 órakor példátlan gyorsasággal – nehogy lekéssük a gombócokat – bevonszoltuk magunkat az Egyetem utcai kantinba.

Hát így éltünk. Egy kicsit szegényesen, egy kicsit igénytelenül, miközben az osztályharc fokozódott – volt, akinek gombóc és manna sem jutott –, de azt hittük, hogy ennek így kell lennie. Mi is gyakran hallhattuk:

– Az élet nem habos torta.

Napjainkban, tehetősebb és érzékenyebb barátok s főleg kisnyugdíjas nagyszülők folyamatosan besegítenek egy-egy tehetséges egyetemista (unoka, keresztgyerek) taníttatásába. Úgy szeretnék, hogy legyen fedél a gyerek feje felett, s jusson asztalára némi mennyei eledel, valamilyen manna.

Másak a mai viszonyok, nagyobbak az igények. Mondják, szabott ára van egy-egy bentlakásos hely elnyerésének, talán a sikeres vizsgának, a sokszor használhatatlan diplomának is. Drága és rossz a menza.

Hogyan is szól az ének?

– Így se volt jó, úgy se volt jó, sehogyan se volt az jó…

Nem! Nem a más asszonyáról van kedvem dalolni, hanem csak arról, hogy végre a megfelelő fára kellene másznunk.