Gyarmattartó mentalitás

Évtizedek óta tapasztalom a közigazgatási központok (városok, községek) és az alájuk rendelt települések közötti áldatlan viszonyt. Azt, hogy a központok egykori gyarmattartó nagyhatalomként vették „birtokba” az alájuk rendelt településeket. Mint egykor gyarmataikat az angolok, franciák, hollandok, spanyolok, portugálok, belgák… 

Magam akkor tapasztaltam meg először ezt a mentalitást, amikor az 1968-as területi-közigazgatási átszervezést követően az addigi községközpont, Tornya immár faluként átkerült Pécska községhez. (Ma már város!) Kezdetben még ügyfélfogadásra fenntartottak egy hivatali helyiséget, ahova hetente egyszer a néptanács elnöke hintóval kijárt. Ügyintézni a „gyarmatra”. Aztán megszüntették azt az úzust, havonta egyszer-kétszer a végrehajtó (pénztáros) jött ki beszedni az adót. Az akkori helyi önkormányzati vezetés már csak cseppentett a határ menti településnek a neki kijáró, az adófizető polgárok befizette pénzekből. Legyen az szó az iskola tüzelőellátásáról, útjavításról, közművesítésről, járdakészítésről. Ugyanezt lehetne elmondani sok más hasonló cipőben járt településről, köztük a Kürtös városhoz csatolt Kisiratosról is. Ez utóbbi csak akkor kezdett el ismét virágozni, fejlődni, amikor évtizedek múlva sikerült visszanyernie községi státusát. 

Ha valaki azt hiszi, hogy mostanság, a szocialista rendszer összeomlása után változott a helyzet, az csak lapozza fel a helyi sajtót, és abból konstatálhatja a tényeket. Még arra sincs szükség, hogy olvasson a sorok között, csupán az ott felvetett gondokat lajstromozza! Maradva Tornyánál, a település az elmúlt három és fél évtizedben semmiféle infrastrukturális beruházással nem gyarapodott: ma sincs közművesítve (hiányzik a víz-, gáz- és csatornahálózat). A lebontott művelődési otthon újjáépítése évek óta tart, s csak a Mindenható tudná megmondani, mikor készül el. Az egykor szépen fásított községi park most letarolt pusztaság. Az évente egyszer megtartott falunapra csepegtetett pénzösszeg szinte könyöradománynak számít. 

Olvasom a megyei napilapban az RMDSZ most zajló rangsoroló közgyűléseiről a beszámolókat, helyszíni riportokat. Ugyanazok a gondok mindenütt: elsősorban seholsincs megoldva a víz- és csatornahálózat, a gáz bevezetésének a kérdése. Nem egy településen, hanem szinte minden városnak vagy községnek alárendelt faluban. (Lásd Ágya, Szapárliget, Majláthfalva, Szentlányfalva stb., hogy csak a magyarok által is lakott településeket említsük!) 

Valószínűleg nemcsak bennem, másokban, elsősorban az érintettekben is felvetődött a változtatás szükségességének a gondolata. Jó lenne ha… Nos, e ha után annak kellene következnie, hogy minden önkormányzat, azon belül minden település adófizető polgárainak közössége szabadon rendelkezhessen az általa, a közösség által befizetett adó, illeték egy bizonyos hányadával. (Mondjuk, legalább a felével!) Hogy azt ne kelljen befizetni az országos költségvetésbe, hogy annak visszaosztásáról aztán egy valamely felsőbb hatóság döntsön. S ezekből az összegekből minden település minden év elején kapja meg a neki kijáró hányadról szóló határozatot. 

Mindezt egy parlamenti törvénnyel lehetne szabályozni. Egy ilyen törvény beiktatása viszont megszüntetné azt az évtizedes, évszázados szokást, hogy a felsőbb hatósághoz (kormány, megyei, városi, községi tanács) kötelező valamilyen személyhez szóló anyagi „indoklással”, figyelmességgel beköszönni. Mint a román történelemben leginkább a fanarióták, vagy a világban az egykori gyarmatbirodalmak idején. Ez lehet(ne) a hazai első lépés a helyi autonómia felé, amelytől a Kárpátokon túl úgy félnek, mint a sátán a tömjénfüsttől.