Hungaricum?

Egy fel- és megkapaszkodott magyar multi milliárdos sajtómágnás, olyan fogalommal társította az ország miniszterelnökét – egykori harcostársát –, amit állítólag a francia sajtósok nem tudtak lefordítani. Az inkább obszcén, mint tudományos kifejezést a franciák sem tudták megfelelő szóval helyettesíteni?

Nem teszek magammal rosszat, ha ügyeimben, a tapasztalt dolgokban – az ocsmányabbakban is – felfedezem a humort. A minap, a reggeli órákban, az Eminescu (Deák Ferenc) utcán mentem végig. Egy próbababára aggasztott női ruhadarabon árcédula lógott. Rajta tökéletes, magyarnak is tekinthető helyesírással, ugyanazt a szót olvastam, amivel a sajtómágnás illette a magyar miniszterelnököt. A ruhadarabot egyébként 12 „pénzért” kínálták. Ezek szerint nem csak a politikum világában használják fel (sértő szándékkal) ezt a biológiai jelentésű fogalmat, a román kereskedelmi életben is van szerepe. Nemcsak Aradon, egy nagyváradi kirakatban is megjelent ilyen értelmű árcédula. („Már a románok sem tudnak magyarul”, cikkezett az egyik hírportál.) Ezek szerint az egész budapesti történet, nem is „igazi” hungaricum?

Honnan is tudhatná 2015-ben az aradi, akár a nagyváradi kereskedő a szó „másik” – magyar – jelentését…                    

Igaz ugyan, hogy diákkoromban, Nagyváradon, nem volt olyan román barátom, aki ne lett volna tisztában ennek a magyar szónak az értelmével. A belőle képzett igealakot két másik hasonló értelmű, nyomdafestéktől idegen kifejezéssel együtt használták, ha valamilyen eredményre nem vezető cselekvést akartak kifejezni.

Különben a szó román megfelelője szalonképes, tudományosnak tekintett elnevezés. Lehet a megfelelő francia szó is efféle. Azzal tehát nem lehet sértegetni. Ezért voltak gondban a fordítók.

Ezt csak, mint érdekességet boncolgattam, engem a politikai kulturálatlanság burjánzása zavar. Mind a jobb-, mind a baloldalon tobzódnak a Duna-parti fenegyerekek.

Úgy mondják a tájékozottabb barátaim, nincs ez másképpen a Dâmboviţa partján sem.

A százszor elátkozott, keményen fogalmazó, gyakran pózolásra vetemedő, frappáns kifejezésekre törekvő Gömbös Gyula – Magyarország szigorú embere –, amikor sérteni akart, „rozsdás csáklyájú öreg halászok”-nak nevezte politikai ellenfeleit. Így volt bántó és ironikus.

Bajcsy-Zsilinszky Endre, a magyar nemzeti ellenállás mártírja (1944. karácsonyestéjén Sopronkőhidán a nyilasok felakasztották) nem volt egy visszafogott, kiegyensúlyozott alkatú ember. Nem volt egy „anyámasszony katonája”, ahogyan ma mondanák „nem volt piskóta”. Fiatal korában verekedésbe torkolló szóváltásba keveredett Achim L. András parasztpárti politikussal. Két pisztolylövéssel halálosan megsebesítette vitapartnerét. (A Zsilinszky fivéreket felmentették, az esetet önvédelemnek minősítették, az ügyet eltussolták. Békéscsabán máig nem neveztek el róla utcát, teret, középületet.) Fajvédő politikusként gátlástalanul harcolt politikai karrierjének felépítéséért. Bátran, keményen követelte az újvidéki vérengzés (1942) felelőseinek a megbüntetését. A letartóztatására megjelent gestapósokkal tűzharcba keveredett. Miután kiszabadult a börtönből, a nemzeti ellenállás polgári vezetője lett. Második letartóztatásakor éjjel törtek rá a nyilas Nemzeti Számonkérő Szék emberei és a csendőrök. Csak így tudták megakadályozni, hogy ne használja a párnája alá rejtett fegyverét. 

Mindig keményen fogalmazott, ha a Főméltóságú úrhoz fordult akkor is, de az általa használt nyelvezet stilisztikai gyakorlattal is felérő kulturált szöveget jelentett.

A hajdani másik oldal, a baloldal politikusai – Kéthly Anna, Peyer Károly, Kovács Imre – bármennyire is visszaszorított helyzetbe kerültek, mindig kulturáltan fogalmaztak.

Biztató, egyben tiszteletet parancsoló, a magyar miniszterelnök (nem)reagálása, holott pontosan tisztában van a metafora értelmével, a sértő szándék súlyával.

Úgy mondják, nem jobboldali és nem baloldali a mostanában meghonosodó vitastílus. Ez „magyar stílus”.

Szívesen vitatkoznék, de csak annyit merek mondani: legfeljebb, „mai(!) magyar stílus”.