Mélyponton a román–magyar kapcsolat (I.)

Egy régebbi írásomban (2012. aug.) idéztem Valeriu Pop miniszter egy írásbeli kijelentését még 1941 februárjából, miszerint – Románia és Magyarország között valóságos idegháború zajlik. Az fogja elveszíteni a harcot, aki hamarabb elveszti a türelmét”. – Véleményét a román politikus az akkori, nagyon feszült politikai helyzetben fogalmazta, de valahogy úgy érezzük, az „idegek harca” ma is folytatódik.

Az 1940. aug. 30-án megszületett második bécsi döntés után az addig sem túl szívélyes kapcsolat teljesen megmerevedett a két ország között. A Turnu-Severinben megtartott tárgyalások teljes kudarca után már háborús hangulat uralkodott mindkét táborban, a magyar kormány (Teleki miniszterelnök, Csáky külügyminiszter) nem óhajtotta egy harmadik, ún. döntőbírói fél beavatkozását, és már egy fegyveres beavatkozás is szóba került. „Ha Magyarországot diszkriminálják a Romániától követelt területek vonatkozásában, akkor ez háborút fog előidézni” (Csáky külügyminiszter).Egy ilyen „összetűzés”, Erdély területén román és magyar ártatlan civil áldozatokat követelt volna. Szerencsére másképp történt. Hitleréknek mindkét szövetségesre szükségük volt, és végül Erdélyről (mint már előzőleg) a nagyhatalmak, ezúttal a tengelyhatalmak döntöttek. Az 1941 júniusában bekövetkezett hadüzenetek a Szovjetunió ellen egészen új helyzetet teremtettek, hiszen mind Romániának, mind Magyarországnak együtt kellett harcolnia a közös ellenség ellen. Mind a románok, mind a magyarok nagyon féltek a „bolsevik” veszélytől, de az erdélyi kérdést azért nem felejtették, hiszen a bécsi döntéssel egyik nemzet sem volt elégedett, a románok kb. 1,2 millió románt „sirattak”, akik a másik oldalra kerültek, a magyarok pedig egész Erdélyt akarták. A román közvélemény többsége, az ellenzéki I. Maniu parasztpárti vezérrel az élen, nem volt túlságosan németbarát, de Antonescu tábornok (a Conducátor) is idejében „meggondolta” magát, és már 1944 márciusában (egy zártkörű konferencián) kijelenti: „Én nem vagyok soha, és soha nem is voltam Németország támogatója.  Én a román nemzet támogatója vagyok, és érte harcolok, azzal, akivel tudok, hogy megmentsem: ma Németországgal, holnap az angolokkal, a tatárokkal, vagy éppen a cigányokkal, hogy megmentsem a román nemzetet”. A későbbiekben nem zárja ki Erdély fegyveres úton való visszaszerzését: „Ha 16 millió román nem tud 1,2 millió románt kiszabadítani a „rabszolgaságból”, akkor vesszen el mind a 16 millió” – jelentette ki hangzatosan.

Az oroszok 1944 tavaszán elérték a román határt, és akkor már mindenki a kiugrás mellett érvelt. Mihály király, az aug. 20-án Iaşi-nál bekövetkezett frontáttörés után gyorsan döntött, Antonescut kikerülve, aug. 23-án átáll az eddigi halálos ellenség oldalára. Érdekes, hogy még 1943-ban kísérlet történt egy közös magyar–román „kiugrásra” is, amikor Kállai miniszterelnök gróf Bánffyt küldte Bukarestbe, aki Maniuval tárgyalt egy közös akcióról. Sajnos a tárgyalás nem vezetett eredményre. Ezek után logikus, hogy a szovjet álláspont Romániát támogatta az erdélyi kérdésben, de valószínűleg szerepet játszott a Groza-féle „demokratikus”, már erősen kommunista befolyás alatt álló román kormány gyors megalakulása 1945 márc. 6-án.

Miért is írom le ezeket a múltbeli eseményeket? Talán azért, hogy kihangsúlyozzam, a románság történelmének legkritikusabb perceiben mindig össze tudott fogni, és döntései elsősorban a nemzet érdekeit szolgálták, semmi másra nem volt tekintettel. A magyar politikában, diplomáciában ez az elv, sajnos, nem tapasztalható.

Hollai Hehs Ottó, Németország