Álláspont

Olvasom kedves kollégám a Szebeni szalámiról szóló glosszáját, és minden sorával egyetértek.

Ki ne tudná – aki nem tudja, legalábbis naiv –, hogy az ember (általában) szereti magáról másra hárítani a felelősséget, még akkor is, ha nyilvánvalóan, mondhatni bizonyíthatóan hibázik.

Naponta aggódva követem a híreket, amelyek a migránsválság európai megoldására tett kísérleteket taglalják. És közben ugyanott más hírek: ismét szivárognak Magyarország déli határán, átvágják a kerítést, ma például ötvenen jöttek így át.

Jól vagyok – válaszolom az érdeklődő kérdésekre barátaimnak, ismerőseimnek. Nem hazudok, de biztos, hogy előbb-utóbb testi nyavalyáim is szaporodni fognak.

„Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő betelepítését?”

Nemrég egy értekezleten többek között a filharmóniáról is szó esett, és egy ismert személyiség, aki már nem is egy könyvet írt, azt mondta, nem érti, miért nem szüntetik már meg a filharmóniát, mert semmi szükség rá, senki sem jár a koncertekre stb.

Románia olyan potenciállal rendelkezik, hogy 20-25 év alatt akár Franciaországot is utolérheti.
Nem egy jelentéktelen politikus nyilatkozta ezt, hanem az ország helyzetét igen alaposan ismerő Hans Klemm úr, az Egyesült Államok bukaresti nagykövete, miközben a Facebookon keresztül on-line párbeszédet folytatott az arra vállalkozó román állampolgárokkal.

Büszkén és nagy győzelemként jelentette be az elmúlt hét végén mezőgazdasági miniszterünk, hogy az Európai Uniónál Romániának sikerült levédenie a szebeni szalámit.

Menni vagy nem menni, kívül vagy belül maradni – ez itt a kérdés.
A jelek szerint a „nem menni”, azaz „maradni” győzelme várható a június 23-i (csak ma, parlamenti szavazás után véglegessé váló időpontú) nagy-britanniai népszavazás után.

Mottó: „Én akkor is a szememet használom, amikor más a fülét.
Amit ők hallanak, azt én leolvasom a szájakról.” (Bonnie Poitras)

Milliószámra hálózzák be a Földet az antennák. Sok az univerzumra figyel – többnyire tudományos célzattal. És vannak olyanok, amelyek bennünket, földlakókat figyelnek meg – telefonunkat, mozgásunkat, kapcsolatfelvételeinket, magánbeszélgetéseinket, attól függetlenül, hogy a világ melyik részén élünk vagy tartózkodunk.

Ledöbbenten néztem. Szinte elakadt a lélegzetem. S hozzá mosolyogtam, gyalogostársaimmal együtt. Egy 45-50 körüli, elég testes, nem éppen sportosan öltözött nő sebesen, ellenállhatatlanul tekert bringájával a városközpontban, a nemrég átadott kerékpárút mellett.

Pedig mosolyognom kéne; a mosoly jót tesz az egészségnek. Mosolyognom kéne, még akkor is, ha nem vagyok mosolygós formában. De nem megy.

Mi lehet a jövő geopolitikája? – ha egyáltalán ilyesmi még létezhet. Születhet-e a világ globális politikájában egy új elmélet, új elképzelés?

Miután hírül vettük, hogy van egy ország, amelyben egy hét óta már boldogságminiszter gondoskodik a polgárok jó közérzetéről, ne feledjük azt se, vagy idézzük fel emlékezetünkbe, hogy egy jó hónap múlva, március huszadikán lesz a boldogság világnapja.