A Dnyesztertől a Tiszáig

Rosszat sejtető, vihart jósoló felhők járnak pillanatnyilag a román–magyar viszony fölött.

Választási kampány van – ma az utolsó nap, az írott sajtóban, amikor még meg lehet szólalni –, a szavazás előtti nap, a szombat ugyanis a hallgatásé, amikor, bizonyos elképzelések szerint, mindenkinek „magába kell szállnia” és csendes, reklámkampányok által nem befolyásolt meditálással eldöntenie, hogy másnap ki mellett is teszi le voksát.

Hogy ez jó-e vagy sem (régi demokráciák más változatot vallanak és karolnak fel), azt most ne firtassuk – most a Dnyesztertől a Tiszáig frázisról beszélünk. Két tény kapcsán. Az egyik az, hogy Románia volt államfője, az egyik viszonylag új, általa alapított  párt vezető (bár az első, vezető funkcióba meg nem választott) személyisége, jelenlegi szenátorjelölt azt nyilatkozta a napokban: az igazi Románia (nyugaton) a Tiszáig terjed.

Keleti határvonala nyilván a Dnyeszternél (románul: Nipru) kezdődik.

Méltán jegyezték meg egyesek: a kijelentés a tavaly elhunyt „nagy” és szélsőséges nacionalista pártvezérnek, Corneliu Vadim Tudornak is dicsőségére válna.

A probléma ott van, hogy a Tisza (tőlünk keletre eső) vonalának egy része ma Magyarországhoz tartozik, a Románia–Moldva (Moldova, Moldávia Köztársaság) a Pruttól a Dnyeszterig terjedő szakasza pedig egy szintén más országhoz.

A kifejezések árnyalataira (is) kényes diplomaták rögtön felfigyeltek arra, hogy itt bizony a határrevízió kérdése fogalmazódott meg, különösen Magyarország irányában: a Népi Mozgalom Párt tényleges, bár nem megválasztott és nominalizált vezére ugyanis diskurzusának további részében utalt rá (mit utalt: határozottan kijelentette) Facebook-oldalán: „Isten óvjon titeket, budapesti csahos kutyák (szerk. kiemelése), hogy erre – mármint a románok budapesti bevonulására – emlékeztessünk”, írta Facebook-oldalán.

Azt talán nem mindenki tudja, hogy a „Dnyesztertől a Tiszáig” terjedő vágyálom (első?, mindenesetre közismert) megfogalmazója a román nép zseniális nemzeti költője, a nem kicsit nacionalista (a magyar nyelvet kutyaugatáshoz hasonlító) Eminescu volt („De la Nistru pân’ la Tisa / Tot Românul plânsu-mi-s-a”...).

De hát a mostani román–magyar ellentétek (a makacs és engesztelhetetlen szembenállás, mellesleg, szerintem, soha senkinek nem volt gyümölcsöző) nem most kezdődtek. Legutóbb az csapta ki a biztosítékot, hogy a magyar külügyminiszter megtiltotta a magyar diplomatáknak a december elsejei román nemzeti ünnepen való részvételt, arra hivatkozva, hogy a nap (Trianon, Erdély Romániához csatolásának előjátéka) nem lehet a magyarok ünnepe, és illetlenség volna arra pezsgővel koccintani.

Tegnap a magyar miniszterelnök Romániában járt. Nem véletlenül: a határon túli magyarok támogatása, moráljának emelése érdekében. Úgy hiszem, érzékeltetni akarta: holnapután szavaznunk kell, és nem arra a politikusra, aki a harmadik budapesti bevonulásra céloz, s eleve kizárná a magyarságot a következő kormányból.