A felelősséget tisztázni kellene!

Bodó Barna könyvének aradi bemutatóján felvetődött kérdések egyike a nemzeti közösség fogalma volt. Akkor került szóba a könyv egyik írása, amely a magyar nemzetpolitika buktatóit elemzi, külön kitérve a Kádár-rendszer nemzetpolitikájára. Idehaza első olvasmányom a kötetből ez a tanulmány volt.  Annak utolsó, megszívlelendő mondatát választottam írásom címének. 

Indoklás. Azt hiszem, az anyaország határain kívül rekedt valamennyi sorstársammal együtt olyan keserű pirulát nem nyeltünk még soha, mint a 2004. december 5-i népszavazás eredményének hallatán. Tudomásul kellett vennünk, hogy az addig testvéreinknek tartott magyarok milliói tagadtak meg bennünket, mint nemzettől idegeneket. Ellenszavazatukkal vagy a távolmaradásukkal.  Szinte hihetetlen volt, hogy annyian bevették a szocialisták légből kapott propagandaszövegét a 23 millió romániai munkavállalóról, a betegellátás ellehetetlenedéséről, a magyar nyugdíjalapot felélőkről. (Ezért az ocsmányságért még egyetlen baloldali politikus sem kért bocsánatot, de legalább elnézést sem tőlünk. Az akkori pártelnök „kicsit rosszul számoltunk” szöveggel intézte el!)

És ezek a szlogenek a mai napig benn élnek a magyar közember tudatában, aki ellenséget lát a határon túlról érkezettben, még akkor is, ha az úgy, vagy talán szebben beszéli a közös anyanyelvet, többet tud hagyományainkról, kultúránkról, mint az anyaországi. 

Igazat adok Bodó Barnának: a nemzettudat ilyenfajta alakulása mélyebb gyökerű. Annak megvan(nak) a felelőse(i). S ezt egyszer s mindenkorra tisztázni kellene az egész nemzet előtt. Azok az anyaországiak előtt is, akik még mindig istenítik Kádárt, visszasírják a kommunista rendszer olcsó kenyerét és sörét. Akik Moldova György Kádár Jánosról szóló könyvét bibliájuknak tekintve, a 20 század legnagyobb magyar politikusának tartják őt. Elfeledve a sortüzeket, a pufajkások terrorját, az ÁVH rémuralmát. És a háromszáznál több kivégzettet, a 301-es parcella lovakkal betaposott sírjait. (Kádár többet akasztatott, mint az osztrákok 1849–50-ben, vagy a népbíróságok 1945–46-ban!)

Bodó Barna higgadtan elemzi a kort, kimondja: az orosz tankokkal hazaérkezett kommunista vezető három évtizeden keresztül kezdetben terrorral, utána némi engedményekkel államot épített, de lemondott a nemzettestekről. (1977-ben a nagyváradi megállapodással rólunk, romániai magyarokról is.) Pedig (állítólag) olvasta Illyés Gyula nemzetvédő írásait. Mégsem tett még bár egy gesztust sem. Politikai megfontolásból, vagy egyéb okból, nem tudni, de magatartása, politikája nemzetárulásnak minősíthető. Bizonyos, hogy az ő, „a szocialista tábor legvidámabb barakkjából” indul az anyaországiak közönye a határon túli nemzettestek iránt. 

Ezt a történelmi felelősséget végre tisztázni kellene. Bodó Barna jól dokumentált, mindenkinek ajánlott írása ebben segíthet.