A gólyakalifa

Nem(?) tudom miért – csak érzem – Babits tanár úr, első (1916), de világirodalmi rangú regénye jut váratlanul az eszembe: A gólyakalifa.

És az a „semmi” diákdal, amit a regény olvasásakor tanultam, valamikor, nagyon régen: „Koszinusz x, tangens pi, /  Köbgyök Miska, ki ne híj, /  Kisangyalom!”

A gólyakalifa a személyiség-megosztás, egyben az emberi elkötelezettség és a szenvedélyre való belső készenlét modern regénye.

Miért, miért nem, ez jut eszembe, amikor lapunkban, a Nyugati Jelenben a „Fényderült Willy Wonka Jr. kilétére” című írást olvasom.

 Két merőben különböző „kávéház”, és mégis egybecseng.

 Túl a tantárgyversenyek, felvételik és az érettségi vizsgák eredményein, soha nem lankadó figyelemmel kísérem diákjaink fesztiválokon, sportversenyeken való szereplését, kirándulásokon való részvételét. Örömmel töltenek el a „mákvirágok”, a szalagavatókról, a gólyabálokról szóló tudósítások és a kísérő fotók.

Örülök, hogy nekik, a mai diákoknak, mindebből részük lehet.

És ekkor jön a személyiség idő-, tér- (és minden)-beli megosztása.

Visszamegyek a szürke évtizedekbe. Eszembe jutnak a falakról le-, a kirakatokból kiparancsolt tablók, a kicsengetési kártyákhoz fűződő „cenzori kekeckedések”, az egységesített, kierőszakolt, közös érettségi bankettek.

Szalagavató? Gólyabál? Külföldi kirándulások? Egyéb huncutságok?

Ezek mind valamilyen „csökevények” voltak. Akkor!

A tanároknak – Ficzus, Gazsi, Samu, Borsika néni, Gyuri bácsi, Gnandt tanár úr – igencsak fel kellett kötniük a „lenge magyart”, ha azt akarták, hogy diákjaik szép emlékekkel távozzanak egykori alma materükből.

Ebben is volt sok jó és szép.

Csak sejtem, milyen lehet ma egy gólyabál, egy szalagavató hangulata – sok „évtizedekkel” ezelőtt, diákként részem volt belőlük. Hallom, zsúfolásig megtöltenek bármilyen „nagytermet”, a szülők, nagyszülők, rokonok, az érdekelt családok közeli barátai. Mezei érdeklődőknek, volt tanároknak már nem jut is meghívó.