A menetelés nosztalgiája

Ahhoz a generációhoz tartozom, amely tagjai sokszor meneteltek. Nemcsak kommunista ünnepekkor, május elsején, augusztus 23-án, a szovjet megszállás alatt még november hetedikén is. Amikor pattogó ritmusú fúvószene kísérte végig vonulásainkat. Aradon a Szabadság tértől a Városházáig. De masíroztunk zene nélkül is, valahányszor pionír (úttörő) rendezvényre kellett kivonulnunk. Emlékszem az aradi pionírpalota felavatására az egykori Andrényi-palotában, vagy egy (valamilyen?) városi rendezvényre a Szabadság téren, amikor az iskolatáblánkat követve zászlókkal, dobokkal, kürtökkel (azokat csak a derékhoz szorítva, mert azt nem tudta fújni egyikünk sem!) meneteltünk végig a helyszínre az úttest közepén. Mi, a Kossuth utcai magyar tannyelvű iskola mintegy 150 magyar növendéke nagyon büszkék voltunk magunkra, hogy dobpergésre egyszerre tudtunk lépni. Jól és erősnek éreztük magunk együtt. (Lehetséges, hogy a minket kísérő nevelőink másképpen gondolkoztak?) 
És a hazai utolsó november 7-i, a szovjet „nagy” októberi forradalom 40. évfordulójára rendezett megemlékezésre a Városháza előtti téren 1957-ben, amikor én vittem a 3-as számú Középiskola tábláját a menetünk élén. Vagy 1959 júniusában, amikor a temesvári tartományi néptáncversenyen való sikeres (másodikak lettünk!) szereplést követően a Jó estét kívánok… katonadallal (diadalmasan) vonultunk be az iskola udvarára az éppen zajló évzáró ünnepélyünkre. 
Nem tudom, ki hogyan volt ezekkel a menetelésekkel, de nekem pozitív emlékeim vannak róla. Jó volt megtapasztalni az együvé tartozás, a közös cselekvés érzését. Nem véletlen, hogy a világ még működő cserkészmozgalma is az ilyen közös cselekvés ideológiájára támaszkodik. 
Hogy miért jutottak eszembe mindezek? Nem hiszem, hogy egyedül lennék a következő megállapítással: manapság nagyon hiányzanak a nemzedékeket, generációkat összetartó rendezvények szerte a világon. Olyanok, mint a németországi (nem katonai célú) egykori ifjúsági felvonulások, vagy az ötvenes-hatvanas évek szocialista szpártákiádjai (Csehszlovákiában a Szokol), avagy a magyar MHK (Romániában a GMA), vagyis Munkára Harcra Kész mozgalomnak a fizikai mozgást tartalmazó része. 
Még mielőtt valaki felháborodottan nekem ugrana a javaslatért, leszögezem: minden ideológiai tartalomtól mentesen kellene azt megszervezni. Csak összetartani egy olyan fiatalságot, amely legfeljebb a világhálón, számítógépen vagy telefonon tart kapcsolatot egymással. Személyes találkozóra sajnos kevés az idejük, de nem is igénylik. Közös rendezvényre, mint hét végi kirándulás vagy amatőr sportverseny, önkéntesen legfeljebb egy maroknyian jelentkeznek. (Lásd megyénkben a dicséretes Jöjjön velünk! turistamozgalmat.) Ezért kell(ene) egy országos szintű kezdeményezés az ifjúsági és sportminisztérium részéről. És hozzá némi állami anyagi támogatás a megszervezésre. És mindenki által ismert és énekelt (nem mozgalmi!) dalokra. 
Kérdezhetné valaki szarkasztikusan: egy olyan időszakban tolakodom elő ilyesmivel, amikor nem tudják rendezni még a pedagógusok tisztességes bérezését sem? 
Igaz, de hátha jobb időkben odafent valakinek eszébe jut egy ilyen lehetőség. Összetartani közösségeket, generációkat.