Ábrándoztunk

Négy-öt évtizeddel ezelőtt mi, a vasfüggöny keleti oldalán rekedtek, a Szabad Európa vagy Amerika Hangja rádióállomást hallgatva ábrándoztunk a nyugati demokráciáról. Nekünk a ganajtúró bogár közegéből (a biológiát kevésbé ismerőknek: trágya) kitekintve minden nyugati határon túli terület a földi mennyországnak tűnt. A többség számára mindenekelőtt a mienknél összehasonlíthatatlanul magasabb életnívó miatt. A mifelénk igencsak akadozó ellátással (lásd jegyrendszer) szemben az ottani árubőség kifogyhatatlannak tűnt. A kommunista szellemi cenzúrával ellentétes liberalizmus az értelmiségieknek álomvilág volt. Abban az időszakban mindent elhittünk, ami a „szabadság földjén” működő médiában elhangzott, megjelent. 

Amikor az 1990-es évek elején a szocializmus rendíthetetlen védőbástyájának kikiáltott Szovjetunió összeomlott, Albánia kivételével kártyavárként követte az egész európai szocialista tábor. Akkor arról ábrándoztunk, hogy néhány évtized alatt mi is eljutunk a földi paradicsomba. Csakhogy…

A józanabbaknak, a folyamatot már a kezdetektől higgadtan megítélőknek talán egy évtized sem kellett, hogy rájöjjenek, mekkorát tévedtünk. A „segítőkész” nyugatnak nem mi, hanem a nyersanyagjaink, az olcsó munkaerőnk és az ő gazdaságuk termékei számára a piacaink kellettek. Ezért erőltették a privatizációt, ezért szüntettek meg jól működő ipari létesítményeket és teljes mezőgazdasági ágazatokat. (Ez utóbbira a legelokvensebb példa a kelet-európai cukorrépa-termesztés és a cukorgyártás megszüntetése.) Aradon egy évtized alatt szinte egészében felszámoltak teljes iparágakat, hogy csak a gépgyártást, az élelmiszeripart és a textilipart említsem. És mindez csak a gazdasági vetület egy apró hányada. 

Ami számomra, és azt hiszem, az egész érintett értelmiségi réteg számára sokkal megdöbbentőbb, az az egyre hangsúlyosabbá váló szellemi diktatúra. Mi azt hittük, hogy csak a kommunizmusban volt lehetséges a valóság elhallgatása vagy megmásítása. Ami viszont manapság az Európa Unió nyugati országaiban zajlik, az a legsötétebb kommunista időkre emlékeztet. Ma már eljutottunk oda, hogy a Brüsszel által diktált globalizmussal, az LMBTQ-ideológiával szembehelyezkedő véleményeket egyszerűen nem engedik megszólalni. Azokat kitiltják a világhálóról is, de az írott vagy vetített médiából is. 

Én, a kis naiv, azt hittem, hogy a politikai cenzúra a kommunizmus bukásával egyszer s mindenkorra megszűnt. Kiderült, hogy minden médiacégnél nem egy, hanem egy egész csapat cenzor őrködik azon, nehogy olyan, a fősodorral ellentétes vélemény kerüljön a világhálóra, tévé- és rádióadásba, az írott sajtó hasábjaira, amely nem az elrendelt trendet tükrözi. És nemcsak a most folyó háborúkkal, vagy az Európai Unió révén kiemelten protezsált Ukrajnával és annak elnökével kapcsolatban. De még a kisebb jelentőségű ügyekben is. Példaként említhetnénk az Európa Parlament többségéhez tartozó képviselők peres ügyeinek eltussolását, azok mentelmi jogainak fenntartását a köztörvényes ügyekben is. Továbbá a Patrióták Európáért frakció tagjai véleményének mellőzését, Jean-Marie Le Pen asszony vagy Orbán Viktor megnyilvánulásainak következetes elhallgatását. Éppen úgy, mint tették azt az ellenzékiekkel a kommunista diktátorok évtizedeken keresztül. Még az a szerencse, hogy ma nem küldik őket börtönbe, bár még az is megeshet. 

Józan fejjel végiggondolva a fentieket, Európának ezen a felén bizony sokan mondogatjuk magunkban, vagy hangosan is: Uram, mi nem ilyen lovat akartunk!