Aggódom

Nem magamért, utódaimért. Az én generációm majd csak leéli valahogy a még hátralevő időt, de reálisan elképzelni sem tudom, mit hoz a holnap. S még kevésbé a holnapután. Az államok és népek közötti állandó konfliktusok, a meg nem szűnő, egyre több emberi áldozattal és anyagi kárral járó, bárhol kirobbanható háborúk, az emberiség energiatartalékainak gyors felélése nem optimista kicsengésű végkifejletre utal. Valamikor, a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben az emberiség napfényes jövőjéről hadovált a kommunista propaganda. Amikor mindenkitől képességei szerint várják majd el a teljesítményt, s mindenki szükségletei szerint részesül a megtermelt javakból. Teljes békében és nyugalomban. Mintha a keresztényi Édenkertet képzelte volna a Földre a marxista-leninista ideológia. Hol vagyunk mi attól? Az emberiség jelentős hányada éhínséggel küszködik, naponta megszámlálhatatlanul sokan pusztulnak el az elégtelen táplálkozás következtében. És ez csak a kezdet, mert a Föld képtelen eltartani az utóbbi években nem számtani, hanem szinte mértani haladvány szerint sokasodó lakosságát. De belátható időn belül megindul a még ádázabb, kegyetlenebb harc az ivóvízért is. Akinek van, annak fegyverrel kell majd megvédenie tiszta forrásait, föld alatti vagy feletti készleteit.S miért aggódom? Azért, hogy gyermekeim, unokáim elvesztik ezt a harcot, hogy ők lesznek a megélhetésért folyó küzdelem vesztesei. Mert nyomasztó kisebbségben maradnak az elképesztően szapora ázsiai, afrikai, latin- amerikai népekkel szemben. Filozófiai tanulmányaink során tanultunk az angol Thomas Robert Malthus (1766–1834) az emberiség történelméről megfogalmazott elméletéről. A marxista filozófia elítélte, reakciósnak, társadalomellenesnek minősítette a röviden „az ember embernek farkasa” szavakkal összefoglalt tételeket. Pedig lassan azok igazolódnak be. Az, hogy legyen az emberiség bármilyen civilizációs színvonalon, a kőkorszaktól az atomkorig csakis erőszakkal, fegyverekkel, ellenfele megsemmisítésével, eltiprásával igyekszik akaratát egy másik államra, népre rákényszeríteni. Gondolkodom, mi lehet a megoldás. A legrosszabb egy mindent elpusztító kataklizma, mint amilyen a vízözön volt? Mondjuk egy atomháború, amely után a maroknyi túlélő végre megbékél egymással? Vagy az optimistább változat: azoknak az egyházaknak az összefogása, amelyek az erőszakkal szemben a szeretetet, a megbékélést hirdetik? (Mert ilyenek is vannak!) Bár aggódom, remélem, az emberiség jobbik fele győz a gonosz felett.