Akombák tanár úr*

Ebben az írásban nincs kitaláció, még a túlzások kétséges fegyverével sem élek, jóllehet gondolatisága évtizedekkel visszavisz a múltba. Gyakorlati vonzata sincs, csak erkölcsi. Téma: az iskola, a tanár–diák viszony, tehát nem egészen úgy kerültem be a történetbe, mint Pilátus a krédóba.

Szokványos nap volt, nem a legjobb hangulatban, céltalanul bámultam ki az ablakon. Telefon! Jó ismerősöm jelentkezett. Hetente találkozunk, ilyenkor hosszasan elbeszélgetünk. Mit akarhat? Mi mondanivalója akadt? Miért hív telefonon? Miért nem várt arra, hogy találkozzunk?

– Kedves Tanár úr. Maga nem tanított engem, a barátomat se. Olvassuk a cikkeit, az iskoláról, a tanárokról, a diákokról. Ne vegye rossznéven, „magánál” a tanárok mindig jók, ők nem hibáznak. Nem ír azokról, akik verték, kigúnyolták megalázták a diákokat. Higgye el nekem, nem mindig a diákok voltak a hibásak.

Mindjárt mondott is két nevet. Rövid portrét rajzolt egykori tanárairól. Hitelesnek tűnőt. Történeteket mesélt, tanári aranyköpéseket idézett.

 – Más, szebb emléke nincs abból az időből?

Volt! El is hangzott egy név.

Azonosítottam az iskolát, az időszakot is.

– Annyi év után, milyen apropó okán jutott most ez az eszébe?

– Ezeket a dolgokat nem lehet elfelejteni. Ön csak a szép emlékeit írja meg, ez is a valóság része. Mi ezeket megszenvedtük.

Korábban, évekkel ezelőtt, szóban és írásban megfogalmaztam: sajnálom Ady Endrét és mindenki mást, amiért rossz szájízzel gondoltak vissza egykori iskolájukra. Magamat szerencsésnek mondtam, amiért jó tanáraim voltak, és szép emlékekkel kötődöm iskolás és egyetemista éveimhez, bár két alkalommal is húsba vágó büntetésben, ösztöndíjmegvonásban volt részem.

Ismerősöm további részleteket árult el rossz emlékű tanáraihoz köthetően.

– Hajunknál fogva verte fejünkkel a táblát. Amikor bejött az osztályba, fintorogva mondta: „Büdös van! Ezt az istállót ma sem szellőztettétek ki.”

Arra gondoltam, vajon az évtizedek során, különösen „fiatal éveimben” hányszor vétkeztem diákjaim ellen szóval, cselekedettel?

Megesett afférjaim nagy részét már régen elrendeztem, de maradhattak tüskék volt diákjaimban. Ők talán egy hasonló telefonhívással biztatnak kiegyensúlyozottabb véleménynyilvánításra más írogató embereket.

Dr. Kovách Géza tanár úr, „a” Gazsi jutott eszembe, akinek bizony eljárt a keze. A szájával is gyakran lesújtott, iróniáját gyilkosnak is mondhatjuk. Ennek ellenére, a diákjai rajongtak érte.

Miért?

Érezték, hogy szereti őket.

– Nem lehet, hogy csak nem találták meg a hangot az osztállyal? Talán nem tudták kimutatni, hogy a javukat akarják, szeretik magukat.

Megígértem, hogy beszélgetésünk nyomán, ideillő írás születik.

Írjam meg, hogy évtizedekkel ezelőtt „némely aradi tanárok” oktatási és nevelési kelléktárában torz módszerek és eszközök is helyet kaptak?

Még nem tette le a kagylót, de már nem figyelt arra, amit mondtam.

– Vegye úgy, hogy elnézést kérek nemzedékétől egykori tanárai nevében. Jóvátétellel sajnos nem szolgálhatok.

Elköszöntünk.

Most, amikor ezeket a sorokat írom, abban reménykedem, hogy megszégyenített, meglegyintett, hibásan osztályozott diákjaim nem ilyen szigorúak hozzám. Érezhették, érezniük kellett, hogy szerettem őket.

A pofon… a pofon pedig, amit adtam, többnyire megmosolyogtatóan gyenge volt.

Két-három alkalomnál többször nem is „erősködtem”. Négy évtized alatt.

Ha jól emlékszem.

*Írásom akkor kap igazán értelmet, ha elolvassák Tersánszky Józsi Jenő Ákombák tanár úr című novelláját. Többet mond, ha az azonos című kötet – Magyar írók novellái a tanárokról, diákokról, az iskoláról – mind a 380 oldalát átböngészik.