Alaptörvény

Hétfőn a budapesti országgyűlés elfogadta Magyarország új alaptörvényét. Nem a Magyar Köztársaság új alkotmánya, hanem Magyarország új alaptörvénye: már az elnevezés is jelzi a múlttal való szakítást.

Az ellenzék, amely kemény hangon bírálta az alaptörvényt, kevésbé az elnevezést, sokkal inkább annak tartalmát kifogásolja.

Az új alaptörvény ugyanis jobboldali szemléletre épül. Az állampolgári nemzet (vagyis a 10 millió) helyett a kultúrnemzetet (a 15 milliót) tekinti a szuverenitás alapjának. Ez az egyik dolog, ami nem nyerte meg a határon túli magyarságért nem kimondottan rajongó balliberálisok tetszését. A házasság intézményének kizárólag férfi és nő törvényes kapcsolataként való meghatározása is keresztény, nemzeti, konzervatív jobboldali szemléletet tükröz, ami elfogadhatatlan a világi, kozmopolita szocialista vagy liberális felfogásnak.

Akárcsak mifelénk – az utóbbi 65 évben Magyarországon is a baloldali szemlélet volt mérvadó. Tavaly viszont maga a nép fordult jobbra, Orbán Viktorék lépése – szöges ellentétben az előző, 1949-es alkotmánnyal – választási legitimitáson alapszik. Élve a kétharmados többség adta lehetőséggel, nem is csoda, hogy az új alaptörvény elutasítja a jogfolytonosságot a korábbi vörös alkotmánnyal, noha a rendszerváltás után azt többször is módosították. A magyar történelemmel viszont egyértelműen folytonosságot vállal.

A közkiadások alkotmányos kordában tartása is alighanem megosztó hatású. Az ellenzék szerint megköti a mindenkori kormány kezét, a gazdaságpolitikai elveknek nincs helyük a társadalmi-politikai alapokat lerakó alaptörvényben. Orbánék szerint viszont olyan országban, melyben – a szomszédokhoz hasonlóan – a populista túlköltekezésre való hajlam gyakran kibillentette egyensúlyából az államháztartást, igenis szükség van megelőző óvintézkedésre.

Erélyeivel és hiányaival, az új alaptörvény hosszú távon lesz meghatározó Magyarország társadalmi-politikai jövőjére. Mert aligha akad egyhamar újabb kétharmados többség, amely módosítani tudná.