Állj meg, ökör!

Amikor motorjával nagy sebességgel elhúzott mellettem és a nem túl széles, főtér felé haladó utcán parkoló kocsik mellett, csendesen megjegyeztem magamban: micsoda őrült, hogy így hajt. 

S mit ad a sors: a rövid utcaszakasz végén, ahol „elsőbbségadás kötelező” tábla áll (jobb oldalról gépkocsik jöhetnek), a kanyarban egy rendőrautó fordul be, a száguldó, a táblánál csak kicsikét fékező motoros éppen-éppen el tudja kerülni az ütközést, amely az ő lelkén száradt volna.

Vasárnap este, nyolc óra körül gyér a forgalom, talán – távolabbról – három-négy szemtanúja lehetett a történteknek, de a hirtelen fékező és kocsijából kiugró rendőr kiáltását messziről lehetett hallani. A szöveg pedig így hangzott: állj, meg, te ökör, meg akarsz halni?

És a fényvisszaverő mellényes motoros megállt, ahogy le tudott fékezni, és, mint aki tudja, hogy hibás, hallgatta a sok-sok, tegező módban feléje záporozó „te ökör”-t. Ha netán magyarázkodott, azt olyan halkan tette, hogy távolabbról nem lehetett hallani.

Hogy az ember ideges lesz, ha – gyalogosként, autósként – a közlekedési szabályok mások épségét is veszélyeztető megsértését látja (és nagyon gyakran látja), azt meg tudom érteni. Autósként és gyalogosként is sokszor átéltem az érzést, és mi tagadás, egy-egy, nyomdafestéket alig tűrő kifejezés, megjegyzés is átsuhan az agyamon, esetleg kifut ilyenkor a számon. Csakhogy mindezt magánemberként magamnak mondom. De egy rendőr, egy köztisztviselő nem engedheti meg magának, hogy nyilvános helyen, az utcán lebarmozzon valakit, még akkor is, ha az megsérti a szabályt, nem engedheti meg a durva és ordenáré ordítozást. Azt igen, hogy felelősségre vonja a szabálysértőt, meg is büntesse, ha kell, keményen – de civilizáltan.

A történet vége?

A rendőr még ordított egyet: „szerencséd, hogy sietek”. A motoros pedig – nem is hiszem, ha nem látom – hatalmas sebességgel száguldott tovább.