Anyanyelv

Azt hiszem, nincs olyan magát magyarnak érző ember a világon, aki már nem értesült volna róla, hogy két újabb Nobel-díjasa van a nemzetnek. Köztudott az is: mindketten anyanyelvű iskolába jártak, anyanyelvükön sajátították el az alapismereteket, lettek olyan hírű tudósok, hogy nemzetközi kutatóintézetek tárt karokkal fogadták őket munkatársnak. Ők a legnagyobb tudományos kitüntetést, a Nobel-díjat kapott magyarok sorában foglalnak helyet. Akárcsak a sok-sok magyar Oscar-díjas a filmművészetben. De alig van olyan emberi tevékenységi terület, ahol ne találkoznánk zseniális magyar feltaláló nevével. A gyufától az írószeren, távközlésen keresztül a gépkocsiig, s még azon túl is, az űrkutatásig. Mellesleg a magyar „koponyák” megbecsülését jelzi az a tény is, hogy az elmúlt évszázad legnagyobb világhatalma, az Egyesült Államok hat elnökének magyar tudós volt a tanácsadója. Nem véletlenül. 

Olvasom, hogy mostanság a Semmelweis Ignácról, az anyák megmentőjéről készült film indult világhódító útjára. Ámul a világ azon, hogy egy kis ország így ontja magából a világraszóló tehetségeket. Honnan fakad ez a világot alakító szellemi erő? – kérdezgetik egymástól az avatatlanok. 

Teller Ede (1908–2003), a világhírű atomfizikus anyanyelvünkben találta meg a titkot. Idézem sorait: „Bámulatos és hatalmas a szép magyar nyelv kifejező ereje és hatása a magyar fiatalokra. Életem legnagyobb tudományos felfedezése, hogy csak egy nyelv van, és az a magyar...” Magyar fiatalok, Ő büszke volt rá!

A Csiky Gergely Főgimnázium épületének centenáriuma alkalmából megrendezett Csiky Napok nyitónapján, Az iskola arcai című rendezvényen öt olyan volt diák ült a színpadon, s válaszolt Ilona János tanár úr kérdéseire, aki nevet szerzett magának a tudományos és művészi életben. Idehaza is, külföldön is. Különben számolgattam magamban, hogy ha valamennyi doktorált, egyetemi oktatói titulust szerzett volt diákot meghívták volna, alig akadt volna szabad hely a színpadon. A hitetleneknek dokumentálódniuk is lehet, hiszen Nagy István tanár úr egész sorozatot közölt a Szövétnekben a csikys „doktorokról”. Nem kevesen vannak. Valamennyien az iskolában kapott ismeretanyagra támaszkodva, önerőből jutottak el a csúcsra, vagy annak közelébe. 

Sajnos, ezek a sorok nem, vagy alig jutnak el azokhoz a szülőkhöz, akik kishitűségből, félretájékozottságból, vagy pusztán nemtörődömségből megfosztják gyermekeiket az anyanyelvi oktatás lehetőségétől, varázsától. Akik, hogy „jobban érvényesüljenek” téveszméből kiindulva íratják utódaikat többségi iskolába. Nem készült, nem készülhetett kimutatás arról, hány ígéretes elme kallódott el ebben az útvesztőben. Hogy a tanári katedra, az orvosi rendelő, az ügyvédi iroda, netalán kutatólaboratórium, sikeres művészi pálya, intézményvezetői poszt helyett egy bevásárlóközpont pénztárában, irodai kulimunkával, unalmas számlakiállítással, óraleolvasással fecsérlik született tehetségüket. 

Magam Teller Ede idézett sorainak közzétételével szeretném inteni az iskolaválasztás előtt álló szülőket. Csakhogy a rövidlátó, szemellenzős szülők szemét nem tudom, nem lehet erőszakkal felnyitni, beszűkült látószögüket kitágítani! 

Újabb segítségül számukra George Bernard Shaw angol író vallomása: „Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: Ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.” Elég meggyőző érv?