Arcok a (közel)múltból (14.)

Vannak emberek, akik egy életen át két kedvenc hivatás között őrlődnek. Egyaránt kedvelik, értik mindkettőt, s nagy szakértelemmel, lelkesedéssel belevetik magukat a dolgok sűrűjébe.

Aztán egy adott pillanatban „felébred” a másik szerelem iránti vágyuk, és némi habozás után váltanak. Ugyanolyan hévvel és hozzáértéssel végzik új munkájukat, amíg újra el nem jön az a bizonyos idő. Amikor úgy érzik, hogy „amott” még hasznosabbá tehetik magukat.

Nem tudom, hogy viszonyulnak ehhez a típushoz a pszichológusok, aligha hiszem, hogy kézlegyintéssel a határozatlanok kategóriájába sorolnák őket.

Akire emlékeznék, csupán kétszer váltott. És akkor is megfontoltan, hosszú időre.

Tanárként kezdte az ’50-es évek elején, és az olvasás iránti szeretet felébresztése látszott legfőbb céljának. Mi se tűnt természetesebbnek egy magyartanár esetében. Versmondásra buzdította a tehetségesebbeket, olvasónaplót íratott velük, könyveket ajánlott. Nehéz időket éltünk, az olvasmány viszont olcsó, mindenki számára elérhető volt. A katedrán a hivatás „nagy öregjei” mellett benne látták a folyamatosságot. És ő bizonyított. Sok éven át.

Amikor már mindent elért, amire egy tanárember vágyhat, akkor „átállította a váltót”. Korábban is írogatott, a magyar újságban Aradon, de másutt is időnként megjelent a neve. Belső munkatárs viszont csak ezután lett. A művelődési rovatot bízták rá, jómagam is ekkor kerültem újfent a keze alá. Tanítványból immár kolléga. Sokat tanultam tőle, noha olykor bosszantott aprólékossága. Olyan szerkesztőnek ismertem, akinél minden mondat, minden sor a helyén volt. Emiatt a külső munkatársakkal is olykor konfliktusba került. Átíratta cikkeiket, belejavított. Kedvenc mondása se maradt el: „Amennyiben ezt egy kiskutyának felolvasod, kitör rajta a veszettség”. Ha akkoriban Aradon működött volna könyvkiadó, remek olvasószerkesztő, lektor lehetett volna belőle.

A munkán kívül szórakoztató társalgó, a tréfát, a hangulatos vodkázást kedvelő, de mindig mértéktartó kolléga volt. Az „óvatos duhajok” kategóriájából.

A kortárs erdélyi írók körében is tekintélynek örvendett, személyes ismeretség fűzte hozzájuk. A város korabeli művelődési életében szerepet játszó személyek elfogadták véleményét, s ez jót tett a magyar lap presztízsének is. Széles ismeretségi körét csodálva egy kolléga, nem minden él nélkül megjegyezte: „látom te vagy valaki Aradon!”

Humoros történetek sora fűződik személyéhez: Egy vidéki kiszállás előtt borbélyához kellett rohannia, mert a „Figaró” telefonált, hogy elcserélték a szemüvegüket, és most nem lát borotválni.

Nyugdíjasként újra tanított. Lelkesen, mint pályája elején. Leánya ekkoriban fejezte be egyetemi tanulmányait. Jól jött a pluszjövedelem.

Egyre jobban visszavonult. Nem is lepett meg, amikor egy találkozásunkkor bejelentette: családjával áttelepszik Békéscsabára, mert leánya ott kapott állást.

Néhányszor még találkoztunk a határ túlsó oldalán. Gratuláltam a Szabadság-szobor kálváriájáról írt könyvéhez. Többre már nem futotta erejéből.

Erőteljes és eredeti szín volt az aradi magyar értelmiségiek palettáján.

***

(Legutóbb Tokay György ügyvéd és politikus arcképét villantottuk fel.)