Arcok a (közel)múltból (7.)

Sokan ismerték, de kevesen tudták, hogy melyik „skatulyába” helyezzék. Színházi ember volt, de nem színész. Már ezért sem hagyta magát beskatulyázni. Románul, magyarul egyaránt anyanyelvi szinten beszélt, írt. Ráadásul nem is keveset. Olyan dolgokról, amelyeknek tudója volt, mert érdekelte a város múltja, főleg az aradi színjátszás története, térhódítása. Kutatta, gyűjtötte, közreadta. Fáradhatatlanul.

Aki ebben a kérdéskörben az átlagembernél többet akart megtudni, először hozzá fordult. Ha elkerülte, pancser volt.

Szakmai pályája egybefonódott az aradi román színház megalakulásával (1948), fejlődésével. Nagyjából abból az időből ismertem, hiszen hetente felkereste az akkortájt már csak egyetlen működő helyi nyomdát, amelynek művezetője, majd igazgatója édesapám volt. Hol a műsorfüzetet, hol a plakátokat kellett kinyomtatni. És persze sürgősen. Mindent gondosan megőrzött.

Olykor meghívót hozott. (Így lehettem tanúja gyermekfejjel a magyar társulat végnapjainak és a román társulat létrejöttének.) Találgattam is jó ideig, mi a fenét kezd később azzal a rengeteg papírral. Magamban elkönyveltem, hogy biztos tűzgyújtásra használja, hiszen ínséges időket éltünk akkoriban. A tűzelőért a Béla téri fatelepen (a mai Podgoria negyed) egész éjszaka sorba álltunk, hogy másnap a lovas kocsival haza fuvarozzák a sok víz miatt sistergő, nehezen lobbanó kályhába valót.

De nem ilyen prózai célokra kellett a külön példány. Hanem a gyűjteményébe. Több évtizedes színházi munkálkodása alatt és szinte egész szabad idejében módszeresen gyűjtötte a kellékeket is. Az emlékeket nem kevésbé. Hogy aztán a ’70-es években megnyissa a színház épületében az ország egyetlen vidéki színház- és filmtörténeti gyűjteményét (bár nyugodtan nevezhetnénk múzeumnak is). Egyedi tárgyi és írásos dokumentumok tucatja volt itt látható az aradi magyar és román színjátszás gazdag múltjából, a mozi hőskorából.

Aztán egyik-napról a másikra az addig állandónak hitt kiállítást bezárták, a gyűjteményt szétcincálták.

Kísértetiesen emlékeztetett ez az eljárás a megyei múzeum ’48-as ereklyéinek sorsára. Valakinek, netán valakiknek szemet szúrt, valamiért nem tetszett, valamire nagyon utalt…

A színpad, a zsinórpadlás, a zenekari árok kulisszatitkainak legjobb aradi ismerője nem adta fel. Amíg kora, egészsége megengedte járta a levéltárat, böngészte a könyvtár olvasótermében a régi lapokat, gyűjtötte a színházi adatokat. Mivel oly rég ismertem, számomra ő volt kitartás egyik jelképe.

Néha felidézem tömzsi alakját, amint vaskosra tömött, özönvíz előtti aktatáskáját lóbálva beállít a szerkesztőségbe, és rekedtes hangján örömmel közli: „Uraim, nézzék, mire bukkantam…!”

(Legutóbbi írásunk Pataky Sándor festőművész és tanár portréját vázolta fel.)