Az emléknap után (I.)

Az idei év első felében a közösségi médiában világszerte a koronavírus volt a fő téma, és ez nálunk, a Kárpát-medencében sem volt másképp. Ezen a tájon egy másik témakör is jelentős helyet kapott, hiszen Trianon századik évfordulóján magyarok, románok, szlovákok, nem közös hangnemben, de a maguk módján, megemlékeztek az eseményről. Erről rengeteget írtak, beszéltek, és várhatóan a trend nem áll le, mindenki igyekszik a saját igazát bizonyítani.

Száz év nagyon hosszú idő, különösen, ha az emberi élethez viszonyítjuk, hiszen ennyi idő alatt legalább három nemzedék váltotta egymást. Nagyapáink még éltek a huszadik század elején, apáink a század vége felé távoztak, és itt van a mai idős korosztály, akik átléptünk a XXI. századba is. Ilyen hosszú és mozgalmas idő elteltével a dolgok megítélése is változik. A harmincas, negyvenes években a trianoni seb még nagyon friss volt, gyermekkorom nem-nem soha és vesszen Trianon hangulata, még itt él bennem, de már nagyon mélyen, és az akkori szomorú érzéseket befedték a későbbi tapasztalatok. Négy évtized vörös diktatúráját is átéltem, életben maradtam, de a korszak sok mindenre megtanított, ami többek között a trianoni kérdést is árnyaltabbá tette. Az utóbbi, a nyugati kapitalizmusban közel félévszázadot eltöltött idő, tovább formálta társadalmi-politikai gondolkodásomat, az idealista kamaszból előbb lázadó férfi lett, végül a kijózanodott realista, aki megmaradt optimizmusával mégis reméli, hogy a dolgok még jóra fordulhatnak. 

Az utóbbi 100, de inkább 120 év, a világtörténelem talán legmozgalmasabb, legizgalmasabb, egyben legtragikusabb korszaka volt. A világ a mi keresztény időszámításunk kétezer éve alatt nem változott annyit, mint 1900-tól napjainkig, és a felgyorsult folyamat még tart, a tempó nem állt le, újabb és ki tudja milyen változásokat és megrázkódtatásokat rejteget a jövő. Az új világ felgyorsítva rohan előre, a történelemi és politikai gondolkodásban ehhez a tempóhoz kell alkalmazkodni.

A számunkra tragikus trianoni események kiértékelését lényegesen befolyásolja az adott személy politikai szemlélete, de a történelmi tények ismerete is. A balliberális szemlélet nem hallgat a – szerintük hamis – nemzeti retorikára, és nem ismeri el a nemzeti törekvések szükségszerűségét, ahogy a konzervatív, nacionalista érzelmű, soha nem fog beletörődni a trianoni döntésbe.

A kérdés bonyolult, de az biztos, hogy a politika és történeti koncepció között szoros összefüggés létezik még akkor is, ha sok történész a XIX. századi német történész Leopold Ranke elvét igyekezett követni, miszerint a történetírás feladata elsősorban a tények leírása, közlése az „ahogyan az valójában volt” elv alapján. Ma már ez az elv sem állja meg a helyét, hiszen, például, a XX. század háborúit, forradalmait nem érthetnénk, nem tudnánk magyarázatokat találni rájuk csupán az események ismeretével, a háttérben mozgató erők szándékainak feltárása nélkül. Mennyire hihetünk tehát a történelemkönyveknek és a tucatnyi történésznek, „szakértőnek”, akik manapság annyira különböző módon értékelik, magyarázzák a múlt eseményeit?

Az utóbbi hetekben tömérdek írást lehetett olvasni a trianoni kérdésről, a legkülönbözőbb szaktekintélyek tollából, a téma legapróbb részleteivel. Sajnos, mentől többet olvasunk, úgy látszik, egységes gondolkodás ebben a kérdésben nem látszik kialakulni. Sőt, az ellentétek néha személyes és rosszindulatú csatározásba csapnak át. Nem elég, hogy a jobb- és baloldal vicsorogva néznek egymásra, úgy látszik most a trianoni kérdés is megosztja a magyarságot. Hangosan mondom: Nem érdemes!

Az átlagpolgár nem tudja, mit gondoljon, hol az igazság, mit várhat a jövőtől. Persze az emberek nagy része nem is foglalkozik behatóan a történelemi és politikai részletekkel, és átsiklik a kérdésen, teszi a dolgát, van elég problémája. Határokon kívüli testvéreink – akik a leginkább érdekeltek a Trianon-kérdésben – azonban felfigyelnek, amikor ilyen szó üti meg a fülüket, hogy revízió. A bűvös szó, amit annyiszor hallottunk, mi, a nagyon idős generáció. Kimondom, már akkor is voltak magyar politikusok is, akik ellenezték az elképzelést, nem tartották a helyes útnak. Gróf Bánffy Miklós 1921–1922-ben rövid ideig, mint külügyminiszter, revízióellenes volt, elképzelései nem egyeztek sem Bethlen miniszterelnök, sem Horthy politikájával, de az „uralkodó körök” nézeteivel sem. Sok volt az ellensége, lemondott. 1943-ban lépett fel ismét, mikor Kállay Miklós miniszterelnök megbízásából Bukarestben tárgyalt Maniuval, egy esetleges magyar, román együttes háborúból való kilépésről, és hogy a közös érdekek alapján rendezzék a területi kérdéseket. A küldetés sikertelen volt. Ha a közös kiugrás sikerül, a mai határok Erdély felé talán másképpen mutatnának, és sok tízezer észak-erdélyi magyar elkerülhette volna szomorú sorsát, az 1945 utáni megtorlásokat román részről, és szovjet részről az elhurcolást. De minden másképp történt.

A Trianon-vitában, mint más nemzetpolitikai kérdésben is, több olyan történelemszemlélet alakult ki, ami általában a jobb-, vagy baloldali politikai szemszögből ítélte meg a történelemi eseményeket. A középúton, igazából, kevesen maradtak. Igaz, a háború és béke, a nacionalizmus, vagy internacionalizmus, szocializmus, vagy kapitalizmus, egységes Európa, vagy nemzetállamok, mind olyan kérdések, melyek, ahogy látjuk, csak politikai síkon vitathatók, pedig ez lehetne másképp is.

Hollai Hehs Ottó, Németország