Az emléknap után (II.)

Most, száz év után, jogosan feltehetjük a kérdést: a mai, igen zavaros világpolitikai helyzetben, azon kívül, hogy az eseményre, egy számunkra nagyon szomorú történelmi diktátumra emlékezünk, milyen célunk, milyen elképzeléseink lehetnek, mi a szándékunk Trianonnal?

A korábban említett bűvös szó, a revízió (latin, újra megnézés) gyakorlati értelmezése: ellenőrzés, felülvizsgálat – már közvetlenül a békediktátum után, 1920-tól kezdődően – a magyar közgondolkodás része lett. Kivételt képeztek, a kevésbé tapasztalt, meggondolatlan, de jó külföldi kapcsolatokkal rendelkező politikusok, akik elemezve a nemzetközi politikai helyzetet, gyengeségből is ellenezték a revíziós politikát.

Érdemes idézni Kós Károlyt, akinél igazabb magyart nehéz elképzelni, és aki elkötelezett híve volt a transzilvanizmusnak, egy, az erdélyi régió sajátos érdekeinek érvényesítésére, és egy esetleges román, magyar, szász egységet feltételező, erdélyi autonómia létrehozására törekvő mozgalomnak. Kós, 1921-ben Kiáltó Szó című írásában többek között ezt írja: „Halljuk, látjuk és tudjuk immár, mert valóság: a régi Magyarország nincs többé. Nem akkor halt meg, amikor Párisban temetését rendezték, de akkor, amikor ő maga is bejelentette, hogy igenis: nem vagyok már a régi. Ez az igazság!” De az évek folyamán, Kós többször megváltoztatta ezt a nézetét, és a bécsi döntés után újból reménykedett egy nagyobb Magyarországban.

A magyarság nem szűnt meg keményen dolgozni, és ha a mai Magyarországot nézem, a sok hiba és nehézség ellenére, nem is állunk olyan rosszul. A mai Magyarországnak biztatóbbak a jövőbeli kilátásai, mint bármikor az utóbbi 120 évben.

Talán egy dologban nem sikerült előre lépni, és ebben a kérdésben nehezen születik megoldás. Sokan mondták ki – bár fájdalmasan hangzik –, hogy Erdélyt, de a többi elvesztett területet is a Kárpát-medencében, a magyar anyák vesztették el. Sajnos igaz, az erdélyi magyar családokban már nagyon régtől sokkal kevesebb gyerek született, mint a román családokban. Ennek nagyon sok oka lehet, kereshetnénk is, de a tény marad. A demográfiai kutatások, statisztikák ellenőrizhetőek, és ha a számok sok helyen nem is egyformák, a lényeg marad. Erdély valóságához tartozik, hogy: „A XVII. század második felében a románok lélekszáma már kétségtelenül meghaladta a magyarokét.  Az 1599–1711 közötti, főként háborús események Erdély népessége etnikai összetételében olyan hatalmas, visszafordíthatatlan eltolódásokat okoztak a Kárpátokon túlról folytonos utánpótlást élvező románság javára, melyek végső soron a XX. századi etnikai térszerkezet állapotát is meghatározták. Az 1720. évi összeírás szerint a történeti Erdély területén 806 ezer lakos élhetett, akiknek fele becsléseink szerint már románnak számított.” (Kocsis Károly: Erdély változó etnikai arculata – http://www.mtafki.hu)

Bármilyen forrásból olvassuk Erdély történetét, a száraz statisztikai adatok – kis eltéréssel – ugyanazok.  Egy aránylag friss statisztikai adat (2002) szerint Erdélyben (nem a történelemi, hanem a Partiummal és Bánsággal együtt) 7 221 733 állampolgár élt, ebből 5 541 286 román, 1 429 473 magyar nemzetiségű volt. Egy 2011-es statisztika egész Romániában 20 121 641 állampolgárt számolt, ebből állítólag 1 308 340 magyar nemzetiségű. Nem szeretnék, de nem is érdemes a „számokkal játszani”, minden gondolkodó magyar tudja, hogy „demográfiailag” rosszul állunk. Kós Károly 1921-ben még kétmillió magyarról beszélt. Beleolvastam egy mostanában megjelent magyar, úgynevezett jövőkutató könyvbe, nagyon érdekes, de nem optimista. A jelenlegi helyzet: Magyarország népessége 2018-ban 9 772 756 fő. Az ország népessége – ugyan egyre csökkenő mértékben – folyamatosan apad. Ezt az irányzatot kellene megfordítani!  Erre van is remény. Hiszen a mai Orbán-kormány családtámogatási programja megállítani látszik ezt a tendenciát.

Június 4-e után elgondolkoztam, és ismételten beleolvastam különböző tanulmányokba, és megnéztem, meghallgattam egy pár előadást a világhálón. A névsor, azokról a szakértőkről, akik nagy része hivatásos történész, óriási. De írtak Trianonról szociológusok, filozófusok, politológusok, közgazdászok, közírók is. Egy kis „ízelítő” a nagy csoportból: Raffay Ernő, Romsics Ignác, Ablonczy Balázs, Ormos Mária, és a régiek közül, Szegfű Gyula, Kosáry Domokos, Márki Sándor történészek és mások. Saját kutatásaira, tudására és szemléletére hivatkozva mindegyiknek igaza lehet! De egy biztos, és ez megváltoztathatatlan igazság: a trianoni békediktátum mélységesen igazságtalan, és kegyetlen cselekedete volt a győztes hatalmaknak. Ne felejtsük el, hogy az Egyesült Államok kongresszusa nem ratifikálta ezt a békediktátumot, szintúgy a szovjet Duma sem.

De azért valamire figyelni kell! Raffay Ernő egy fantasztikus elme, óriási történelmi tudással, és szimpatikus, karizmatikus szónok, de miért beszél revízióról? Történész társai sem kezdők, alapos ismereteik nekik is vannak, miért vélekednek „engedékenyebben” Trianon megítélésében?

A történsz Raffay szerint három lehetőség maradt: 1. Elfogadjuk a trianoni diktátumot, ez így marad, megváltozhatatlan. (Ezt vallja kb. 5 millió magyar.) Ez öngyilkosság! 2. Küzdünk az autonómiáért. Ez nem megoldás, mert: a.) irreális elképzelés, hiszen egy román képviselő sem szavazná meg, b.) a szórvány magyarság a székelyekhez települne, c.) ez tulajdonképpen a románokat erősítené stb. 3. A harmadik lehetőség a magyarok számára a határkérdés fölvetése az európai nagyhatalmaknál. Ha közülük csak egyet, pl. Oroszországot meg lehetne nyerni a magyar érdek képviseletére, már előtérbe kerülhetne a határmódosítás… Summa summárum: a területi revízió a realitás, a többi öngyilkosság.

Kész, a témát itt le is zárom, mert sajnos lesznek, akik azt hiszik, hogy az Orbán-kormánynak is lehetnek hasonló elképzelései. A normálisan gondolkodó magyar tudja, hogy Orbán a külpolitikában nem követ el badarságokat.

A három lehetőség mellett van negyedik is, talán még több! De erről lehet, legközelebb.

Hollai Hehs Ottó, Németország