Az „Inquiry” (I.)

Mielőtt ezt a furcsa, bűvös idegen kifejezést tárgyalnám, megmagyaráznám, szeretnék néhány Trianonnal összefüggő történelmi kérdést, ismételten és röviden érinteni.

Vitathatatlan tény, hogy a történelmi Magyarország politikai és demográfiai helyzete, már jóval a Trianon előtti évtizedekben kedvezőtlen volt. A Mohács után három részre szétesett magyar állam középső részén éppen a pusztítások miatt a magyarság szaporodása lelassult, Erdélyben pedig a székelység mellett a tatárjárás utáni szász betelepülök és kb. a XII. század végén megjelenő románság a magyarság rovására előbb lassan, aztán felgyorsulva szaporodott. A Magyar Királyság etnikai viszonyai a XVIII. század végére teljesen felborultak, és 1840-ben Erdély 1,7 milliós lakosságából már 58% román, 13% német és kevesebb, mint 30% a magyar. A közvetlen Trianon előtti, 1910-es népszámlálásról már nem is beszélek.

A reformkor egyik talán legnagyobb győzelme, hogy 1844-ben az ország egész területén magyar lett a hivatalos nyelv, az 1867-es kiegyezés után pedig megszületett az 1868-as liberálisnak mondható nemzetiségi törvény, amely bár még európai mércével is korszerűnek számított, az állam területén élő többi népek mégis elégedetlenek voltak vele. A Monarchiában a nem német vagy magyar anyanyelvű kisebbség értelmisége már sokkal többet akart, nemzeti felemelkedésük érdekében ők is szabad nyelvhasználatot, oktatási és kulturális intézmények felállítását stb. követelték. Az 1920-as békeszerződésre tehát, ezen tények mellett, csak más ellenérvekkel indulhattunk, de ezek sem voltak érdekesek, hiszen meg sem hallgattak minket.

Ennyi idő után, a történelmi tények és 100 év tapasztalatának a birtokában  kijelenthetjük, hogy 1920-ban nem annyira magyarokról, osztrákokról, vagy a másik oldalon álló szerb, román, csehszlovák ún. kisantantról volt szó, ennél sokkal nagyobb tétről döntöttek, egy mondatban: a világ újraosztásáról. A XX. század Kelet-Európájában, a Balti-tengertől a Földközi-tengerig húzódó hatalmas területen két óriási birodalom osztozott, a Habsburg Monarchia, és az Oszmán Birodalom. A világháborúban győztes nagyhatalmak, a két birodalmat „korszerűtlennek” ítélték, és egyszerűen feldarabolták. A Monarchia a háború előtt egy óriási kiterjedésű, ún. reál-unió (államszövetség) volt, két államterülettel, az osztrák államterület 17 tartományával és a Magyar királyság (államterület) három részével. Bosznia-Hercegovina „csak” megszállott tartományként szerepelt. Az egykori Monarchia területén, ma 13 úgynevezett nemzetállam létezik, valamennyi nagyszámú kisebbséggel.

Az Oszmán Birodalom hat évszázadon keresztül fontos politikai tényezője volt a keresztény Európának, „Európa beteg emberét” (ahogy nevezték) nem tudták, vagy nem akarták, végleg kiiktatni. Az első világháború után ez a birodalom is a vesztesek oldalán maradt, de a török Kemál pasa nem fogadta el az antant feltételeit, a törökök fegyverrel! kiharcolták, hogy a lausanne-i békeszerződés az ő előnyükre egy új, erős Török Köztársaság alapjait biztosítsa. Az is igaz, hogy a nyugati diplomácia és politika azóta többször rádöbbent, hogy „Lausanne-ban feláldozták a keresztény civilizációt az olaj-spekulátorok érdekeinek oltárán”. De az oszmán területek többi részét is a nyugati hatalmak saját érdekeiknek megfelelően osztották szét. A közel-keleti válság azóta is napirenden van.  

Az angolszász hatalmak és az őket irányító „háttérhatalom”, geopolitikai és gazdasági okokból, már első perctől kezdve rossz szemmel nézték a Bismarck kancellár politikájának köszönhető egyesült új Német Birodalom felemelkedését, hiszen az egyesítés után a birodalom hihetetlen gyors fejlődésnek indult, és hamarosan a kontinens egyik domináns nagyhatalma lett. Az 1871-ben újra született II. Német Császárság egyik legerősebb szövetségese a dualista Osztrák Magyar Monarchia volt. Bármely háború egyik vagy másik ellen mindkét birodalmat érintette. A velük szövetséges Oszmán Birodalom jelenléte a Balkán-félszigeten viszont az antant nagy keleti szövetségesének, Oroszországnak jelentett terjeszkedési elképzeléseiben akadályt, melyben a pánszlávizmus, a keleti keresztények „védelme” és a déli tengeri kijáratok játszották a főszerepet.

Sokáig lehetne sorolni a világháború előestéjén ténylegesen létező „nagyhatalmi ellentéteket”, melyek diplomáciai elrendezése – úgy látszik – senkinek nem volt kedvére, főleg nem a világot irányító bankároknak. Elég egyetlen mondatot idézni, ami, állítólag, mint a Rothschild-formula került be a köztudatba: „Két nemzetet úgy kell egymás ellen uszítani, hogy közben mindkettőt kölcsönökkel látjuk el”. Ez a háborús, állandó fegyverkezési hangulat még ma is ránehezedik a világra.

Ferenc Ferdinánd meggyilkolása tehát nem a világháború kiváltó oka volt, inkább csak startpisztolynak számít. Különben a merénylet szervezője és a végrehajtók is szabadkőművesek voltak.