Az isteneszmény válsága (I.)

Régen volt, 15  éves voltam,  mikor a mi  kedves Katolikus Gimnáziumunk  megszűnt, új korszak kezdődött, és az ifjúságot a vallásos  nevelés  helyett, az ifjúmunkás szervezet  „vette kézbe”. Nem több mint egy évvel idősebb „kollégával” vitatkoztam akkoriban az Isten fogalmáról. Mindketten evangélikusok voltunk, még nemrég együtt jártunk hittanra. – Isten nem létezhet, a vallás a tömegek félrevezetése – állította iskolatársam, aki gyorsan „beilleszkedett” és vezető szerepet töltött be az ifjúmunkások között. – Hát tudod, tizenöt évesen én nem tudom eldönteni, hogy van-e Isten, de egyelőre hiszek benne – feleltem csendesen. Emlékszem ő akkor Marxra hivatkozott, nekem is ajánlotta. Akkoriban én Vernét olvastam, Marx tanaival csak később találkoztam.

Istenem, milyen régen volt. Azóta sok mindent megéltem, jót és rosszat, sokat tapasztaltam, de Isten fogalma még mindig nem elég világos előttem. Igen, kételyeim gyakran voltak, de igyekeztem hinni, és bár sok minden nem világos előttem, ha nagyon kértem, és bíztam benne, eddig mindig megsegített.

A kérdéssel senki nincs egyedül. Az isteneszme régen létezik. A világ legnagyobb elméi foglalkoztak a kérdéssel, könyvtárnyi anyag látott napvilágot a teológiai és filozófiai vitákról. A kérdésre, létezik-e Isten, és mi közünk az egészhez nekünk, embereknek, valószínű, hogy soha nem kapunk kielégítő választ. Sokan állítják, hogy a vallás és Isten keresése, már annyira régi, hogy a homo sapiens, egyben már homo religiosus islehetett. Az évezredek alatt viszont a gondolkodás fejlődött, és az „isteni dolgok” is megváltoztak. A számunkra „pogány” időket felváltotta a monoteizmus, az egyistenhit, és ezen belül is ősidőktől fogva állandóan változtak a magyarázatok, a jelentéstartalmak. A mai kor fanatikus fundamentalistái  ragaszkodnak  a régi, „eredeti” tartalmakhoz – itt állt be a törésvonal.

Nincs is itt helye, de nem is vagyok hívatott, hogy a témába belemerüljek. Egy dolog azonban biztos, és ezt tapasztaljuk: az isteneszme rengeteget vesztett erejéből, méltóságából. Ma már sokan megkockáztatják a kérdést: van-e Istennek jövője? Könyvek tucatját írtak erről is, de mi ne a könyvekre hivatkozzunk, hanem nézzünk szét világunkban.

Minden isteneszménynek tulajdonképpen az embert, az emberiség jólétét kellene szolgálnia. Ezt a három nagy monoteista vallás misztikusai is állítják, hiszen e vallások alaptézise, hogy Isten nélkül nincs élet. A világot viszont törvények, egyetemes  törvények  irányítják, ezek nélkül minden elpusztulna. Az emberre elsősorban a természeti, pl. a biológia törvényei vonatkoznak, másodsorban azok az emberi törvények, melyek a társadalmi együttélés irányvonalait szabályozzák. A vallásos, misztikai világszemlélet ún. isteni törvényekre hivatkozik, és ezek betartását minden vallás szorgalmazza. A mindenki által ismert (de soha nem betartott) tízparancsolatot a zsidó vallás tanítása szerint Mózes  „isteni kinyilatkoztatás” által kapta a Sínai-hegyen. Ezeket vették át a keresztények is, de a Korán törvényei erősen hasonlóak ezekhez az „utasításokhoz”. Mindhárom vallás tiltja a rossz cselekedeteket, tiltja a lopást, a gyilkolást, és a szeretet hirdeti.

Ma már részben bizonyított, részben vitatott elmélet, mely szerint a tízparancsolat már a régi egyiptomiaknál létezett a híres „Halottak Könyvében”. A hasonlóság egyértelmű, és megerősíti azt a feltevést, hogy Mózes, és a bibliai zsidók, sok mindent átvettek az egyiptomi misztikus kultúrából, ez pedig a még régebbi sumér kultúra folytatása. Ilyenformán vagy hiszünk Istenben, az isteneszményben, vagy hiszünk olyan ősrégi okkult, ezoterikus, vagy tudományosan is bizonyított ősrégi tanokban, melyek bizonyos „praktikus” törvényeket alkottak, hogy az ember kapcsolatát a természettel, de önmagával és társaival is könnyebbé tegyék.  A törvények célja,   feladata    eltekintve   eredetüktől,  mindig is az volt, hogy az  emberiséget szolgálják. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogyha a törvényeket nem tartjuk be, akkor életünk  válságba kerül.

Hollai Hehs Ottó, Németország