Az Öreg Hölgy kalandjai (I.)

Az Öreg Hölgy felett – természetesen az UTA futballcsapatáról van szó – az évek nem múltak el nyomtalanul, de ő nem akarja megadni magát, azt mondja, a matrónakor még odébb van, még csak hetvenéves. Az esztendők során hat első osztályú bajnoki címet és két kupagyőzelmet begyűjtő futballcsapatot országszerte – mindenütt és mindenkor – nagyon szerették a szurkolók, de a holnapja ma már bizonytalan, és éppen ezért időnként el-eltűnődik a sorsán, az idő kegyetlen múlásán, és már nemigen keresgéli a tükröcskéjét, hogy megkérdezze tőle: ki a legszebb a világon? Hiszen ő ismeri legjobban a szürke valóságot: aminek valamikor volt kezdete, annak egyszer vége is lesz. Persze, nem mindegy, hogy miként fejeződik be az a valami. Az egykori delnő is tudja ezt, és az emlékei közül csupán azokat bányássza elő, amelyek annak idején még a büszke ellenfeleit is meghökkentették.

Én sem teszek most másként, csakhogy én megengedhetek magamnak annyi komiszkodást, hogy a keserű poharat is kiüríttessem a piros-fehér színek híveivel. Mert emlékezni nem csak a szépre kell. Elöljáróban hadd szögezzem le, hogy az Öreg Hölgynek semmi köze nincs a Friedrich Dürrenmatt-színdarabban szereplő idős hölgyhöz, az UTA ugyanis sohasem hozott, és sohasem ígért pénzt a városka elszegényedett lakóinak…

A klub és egyben a futballszakosztály különböző korszakokat élt meg a hetvenéves története során. Kezdetben volt a Neumann bárók alapítói kora, aztán a textilgyári időszaka a maga négy bajnokságnyerésével, később jött a nemzetközi sikerek korszaka, a Feyenoord Rotterdam és más neves külföldi együttesek elleni bravúrokkal, végül pedig a zuhanás periódusa, amely máig tart. Ezeknek a korszakoknak a történéseiből szemezgetek a következőkben.

Történt volt, hogy az UTA az 1968/69-es labdarúgó-bajnokságot a fővárosi Dinamót megelőzve nyerte meg. Az események úgy alakultak, hogy az utolsó fordulóban mindkét bajnokesélyesnek idegenben kellett játszania, de amíg a Dinamo az oltyán fővárosban vereséget szenvedett az Universitatea csapatától, az UTA 2:0-ra győzött a kincses Kolozsváron. Hogy miként és milyen áron, azt most feledje jótékony homály, legyen elég annyi, hogy a valamikori csapatom vezetői, edzői és játékosai az előzetes ,,beszélgetéseket” csakis egy valaki közreműködésével voltak hajlandóak lefolytatni. Nagy-nagy örömömre a meccs előtt sikerült meglepnem egy csomagocskával régi barátomat, Salamon Gyurit, aki az egyetemista csapatbeli társai nevében megköszönte a figyelmességet. A dolog csak azért érdemel említést, mert a bajnokság tisztasága fölött őrködő ,,fővárosi fiúk” nagy létszámban nyüzsögtek körülöttünk. Eredménytelenül, ugyanis akkoriban ők még nem ismerték kellő mértékben a kolozsvári átjáró házak és a buszjáratok titkait…

Ennek a bajnoki címnek az árát 1969 szeptemberében drágán fizette meg az UTA, ugyanis a játékosok, az edzők és a vezetők többsége még egyáltalán nem volt felkészülve a nemzetközi szereplésre, és a csapat Varsóban hatalmas pofonba szaladt bele. Az még megbocsátható lett volna, hogy idehaza kikaptunk 1:2-re a Legiától, de a visszavágón világra szóló blama tépázta meg a textilgyári klub erősödni kezdődő tekintélyét: nyolc nullára, összesítésben tíz egyre (nem is merem számmal leírni…) kaptunk ki a lengyel katonacsapattól! A derék Mihai Florea, aki elsősorban az üzemi párttitkári erényeinek köszönhetően lett a klub első számú embere, és aki egyébként csodálatosan kedves, joviális ember volt, hat nullánál felugrott a dísztribün karosszékéből, és elvtársias őszinteséggel kezdett el rimánkodni a vörös paszományos lengyel tiszteknek. ,,Opriţi masacrul!” – kérlelte őket, azaz állítsátok le a vérengzést. Nem volt sok eredménye a könyörgésnek, vagy azért, mert a Varsói Szerződésben nem volt előírva, hogy kötelező a román nyelv tudása, vagy azért, mert Gadocháéknak csak akkor jött meg az étvágyuk: rátettek még két lapáttal, hogy jusson valami a Gornea helyére csereként beálló Móricz kapusnak is.

És mindez, mármint mind a nyolc gól a második félidőben esett! Csodálkozott is a futballvilág, hogy miként pukkadhat ki ilyen látványosan egy csapat, de a ,,vérengzésnek” nem lett tényfeltáró folytatása, nem következett be tetemrehívás, nem volt kíváncsi rá senki, hogy mit ettek vagy ittak a legények a meccs előtt, vagy hogy lódoktor volt-e. A mendemondák, a találgatások pedig idővel lecsendesedtek.

A következő bajnoki idényben a klubvezetők, elsősorban a bölcs Pánits Sándor, igyekeztek csendet, rendet és fegyelmet tartani a csapatnál, és csodák csodájára ismét bajnokságot nyert az UTA, majd a BEK-ben sikerült földrészeken is átívelő bravúrt elérnie a Feyenoord Rotterdam kiejtésével.

A BEK-sorsolás eredménye hallatán mindenki mondott valami bölcset, majd ment a maga dolgára, mintegy belenyugodva a sorscsapásba. A textilgyáriak háza táján azonban óvatos optimizmus kezdett szárba szökni, mondván, hogy vannak még csodák, meg hogy a hollandok is csak emberek, és mi majd mindent megteszünk, hogy…

De még csak meg sem nézték, hogy miként és milyen futballt játszik a ,,klubvilágbajnok”. Az edzők a baráti beszélgetések során csupán azt állapították meg, hogy a hollandokat meg lehet ugyan nézni, de attól még nem lesz több esélye az UTÁ-nak. Időközben viszont Rotterdamból megérkezett a helyi sportlap roppant készséges és barátságos rovatvezetője, aki mindenre kíváncsi volt, többek között arra is, hogy merre van a nagy stadion, mert, ugye, ez a kicsi pálya csak edzésre használható… Mondtak neki mindent, hogy építés alatt áll az igazi stadion, majd jövőre, ha újra találkozunk…, én pedig visszatérően faggattam a ,,világverő” együttes játékrendszeréről, a labdarúgóik életkoráról, a csapat stílusáról, esetleges gyengéiről. Meglepett, hogy az együttes játékmestere a 35 éves balszélső, a villámgyors Mouleijn, aki el-elkalandozik a pálya hosszában és széltében. Csak a kemény védőket nem szereti. Na, gondoltam magamban, ezt majd megtapasztalhatja, ha összefut Bíró Gabival, aki – filmfelvétel van róla! – képes fűkockástul kirúgni a pályáról az ellenfelet.

A kedves németalföldi kolléga azt mondta, hogy ennyi információ neki elég is lesz, majd egy kicsit színezi vele a cikket. Beszélgetésünk közben folyvást a vállán volt a kamerája, felvette, hogy miként ,,kacsázik” a villamos Arad gyönyörű főutcáján a síneken, hogy mit lehetett kapni az élelmiszerüzletekben, hogy miként élnek az emberek. (Ezt a tévéfelvételt egyébként odakint megmutatták nekünk is, és elégedetten állapítottuk meg, hogy a filmtől, bizony, a futball szempontjából, nem lettek okosabbak.)

Oroszhegyi Károly