Az utolsó csontkovács

Ki az, mi az, hogy csontkovács?

Régi szóösszetétel lévén, először megnézzük a díszes kötésű Pallas Nagy Lexikonát. Valamikor minden jobb házban ott sorakozott a könyvszekrény legtetején, de mostanában lekerült a legalsó fiókokba. Fölösleges volt. Semmi. Nézzük meg a Magyar Értelmező Kéziszótárat. Se a kovácsnál, se a csontnál, semmi. Modernizálódnunk kell, lássuk a Wikipédiát. Ehhez a gyerekek vagy az unokák számítógépes segítségére kell apellálnunk. Végül megvan: „A hagyományos csontkovácsolásban a csontokra és ízületekre történő közvetlen mozdulatok segítségével (gyakran erős fájdalom árán) a csontkovácsok elérik, hogy egy-egy csont a helyére kerüljön, ami egy rossz mozdulat következtében fájdalmat okozva elkerült a helyéről.”

Csontkovácsok ma is léteznek a nálunk fejlettebb országokban, van, ahol már az egészségügyi ellátórendszer részei. Ezeket a modern csontkovácsokat szép magyar nyelven kiropraktőröknek hívják.

Évekkel ezelőtt Amerikában egy sajnálatos eset során a kiropraktőr egy fiatal modell nyakának masszírozása közben elszakított egy kisebb véreret, s a modell másnap reggelre meghalt. Nagy port vert fel az eset.

Bonyolult, nagy szakértelmet és tapasztalatot követel meg ez a hivatás. És ezt csinálta maga tanulta módon, évtizedeken keresztül Vékás János, egyszerű vadászi gazdaember, akit a három helységből (Tőzmiske, Vadász, Simonyifalva) álló községben mindenki Jani bácsiként ismert és tisztelt. Sajnos, ez év januárjának közepén, 83 éves korában elhunyt. Sokan ismerték a nevét, nemcsak Arad megyében, hanem az ország minden sarkában.  Hónapokkal ezelőtt hívott fel Nagykárolyból volt iskolatársam, azt kérve, tudakoljam meg s közöljem vele a vadászi mester telefonszámát, mivel makrancoskodik a hátgerince. Az elmúlt nyáron mi magunk is felkerestük, mert a feleségemnek rendszeresen fájt a gerince.

Vadász főutcáján autózva nem látni semmi különöset, beljebb haladva a faluba azonban a történelem levegője leng körül. Nagyon régi, viharvert, de az idővel sikeresen dacoló masszív és stílusos házak sorakoznak, amelyek azt mutatják, hogy itt egykor sokkal jobb idők jártak. Jani bácsi utcájában fiatal suhancok szinte őrt ülnek a házak előtti padokon. Futva követik az autót a mester házáig, néhány lej borravaló reményében.

Sokan megfordulnak itt egész évben. Miközben tart a kezelés, szétnézek a hatalmas udvaron és a gondosan rendben tartott portán. Viszontlátom a gyerekkoromból ismert kenyérsütő kemencét és a színpompás virágágyásokat. Mennyi munka, mennyi törődés!

Eszembe jut, hogy néhány hónappal előbb, teljesen véletlenül, már találkoztam a csontkovács-gazdával. Nem jelentéktelenebb helyen, mint a simonyifalvi pálinkafőzdében. Segítőtársaival saját utánfutós traktorán érkezett, hogy rákerülvén a sor, kifőzesse az évi cefréjét. Mindenen, saját magán és eszközein is messziről látszott a gondozottság és a rend. Gazdaként jó benyomást tett – de vajon hogy gyógyított ez a maga csinálta csontkovács?

Grünwald Ilona, simonyifalvi nyugalmazott tanítónő, kortársa, mesél el egy esetet. „A helyi iskolában, óra közben, a tornatanárnőnek kiment a helyéből a válla. Nagy fájdalmai voltak, sürgősen segíteni kellett. Valaki indult Jani bácsiért, aki akkortájt a simonyifalvi pékségben dolgozott. – Hozzanak egy nyújtófát és legyen egy segítség – adta ki a szigorú utasítást a mester. Kicsit később, amikor az eset színhelyére érkezett, mindenki szedelőzködni kezdett, hogy ne kelljen végignéznie a „kínzást”. Egyedül én maradtam ott a nyújtófával, amelyet aztán Jani bácsi bedugott a tanárnő hóna alá. Én fogtam hátul, ő meg elől. Szigorúan rám parancsolt, hogy amikor azt fogja mondani, most!, teljes erőmből rántsam fel a nyújtófát, vele egyidőben. Az első probálkozás nem sikerült, túl óvatos voltam. A beteg szörnyen jajgatott.  A második rántást jól hallható reccsenés követte, s a vállcsont helyrement.”

Ki tudná, az évek során hány hasonló esethez hívták a segítőt. És milyen sokan érkeztek hozzá távolabbi vidékekről is. Az emberek szüntelenül ütik-verik kezüket-lábukat, nem csoda, ha gondozásra szorulnak az ízületek és a csontok.

A kitartó, több évtizedes munkát a miskei helyhatósági tanács is elismerte és kitüntetésben részesítette János bácsit. Egész biztos, hogy neve bekerül a község helytörténeti krónikájába.

Még egy fontos dologra szerettünk volna fényt deríteni: mikor és hogyan tanulta meg az egykori falusi fiatalember azokat a kezelési módokat és fogásokat, amelyek diplomás orvosokat is nehéz helyzetbe hoznak?

A környezetében élő idős emberek tudni vélik, hogy Jani bácsi kezdetben az apósával közösen űzte a szakmát. Ez utóbbi pedig a katonaságnál szerezte tudását és gyakorlatát. Az általa elvetett magok termékeny talajba hulltak, mivel az inas megfelelő fizikai és szellemi adottságokkal rendelkezett, ráállt a keze erre a munkára.

Az évek során Jani bácsi is többször próbált tanítványokat keresni, hogy átadhassa tudását, s legyenek utódai a gyógyításban. Többek között két lányával is próbálkozott, de azok sem éreztek elég vonzalmat ehhez a munkához, amely, a mester egykori kijelentései szerint, elsősorban erős kezet, határozottságot és a másoknak okozott sokszor erős fájdalom elviselésének a képességét feltételezi. Vékás Jánosnak messzemenően megvoltak ezek a tulajdonságai. És ki tudná, mi minden volt még a fejében, a kezében?

Sajnos, mára mindez már nincs és nem is ismétlődik meg soha.

Mindennapi és mégsem mindennapi emberek életét, tetteit, pályáját követve gyakran jutunk arra, hogy vajon mi az, ami őket vezérli?  A választ nem tudjuk, de biztos, hogy egyes emberekben óriási titkos erők munkálnak.

Fekete Géza