Az utolsó videókazettofon-gyártó

Csak sokáig kell élni ahhoz, mondta egykori bölcs barátom, hogy mindent és mindennek az ellenkezőjét is megérj. Napjainkban húsz-harminc, de akár tíz- vagy kevesebb évenként már elképesztő változások történnek a világban (a politikában, gazdaságban is), főként a technika terén. Ma az 5-6 éves gyerekek belenőnek a számítógépbe, az okostelefonba, és sokkal könnyebben megtanulják annak használatát – általában –, mint az 50-60 évesek, akik már „kinőttek” ebből a korból. (Kivételek persze vannak, azoktól elnézést kérek.)

Nos, a napokban jelentette be a Funai Electric japán társaság, hogy a videókazettofonok gyártása terén „beadja a kulcsot”, azaz megszünteti az 1970-es–80-as években hatalmas népszerűségű termékeinek előállítását. Amúgy 2012, a Panasonic visszavonulása óta a most már kínai gyártó-székhelyű társaság volt az utolsó, amely az ócska (?!) rögzítő–lejátszó rendszer készülékeit előállította – amíg az üzletet úgy-ahogy, veszteségek nélkül fenn tudta tartani; de annak most vége, az évi kb. 750 ezer készülék, amit értékesíteni tud, kevés, a vállalat csődbe jutna, ha nem lépne.

De lépett.

A helyzet nem tragikus abból a szempontból, hogy ma már vannak jobb, egyszerűbb, könnyebb, és minden bizonnyal olcsóbb videórögzítési, -lejátszási, az előbbit helyettesítő rendszerek. Nem is erről kívánok beszélni, hanem arról, mennyire igaz a Sic transit gloria mundi (azaz: így múlik el a világ dicsősége) mondás, amit nagyon régen írtak le először, s a pápaavatási szertartás egyik kötelező részeként ki is mondtak 1963-ig.

A magam fiatalkorában, az 1950-es évek végén, a 60-as évek elején – amikor az ifjú ugyanúgy lelkesedett az éppen aktuális könnyűzenéért, mint a mostani hasonló korú nemzedék –, egy táskarádió (zsebrádió még nem létezett) az álmok netovábbjának tűnt (volna). Az 1960-as évek végén, 70-es elején egy magnó (eleinte még nem, aztán már hordozható) a „nagyon menők” privilégiuma volt, mint nekünk, annak idején, középiskolás korunkban Kefe (frizurájáról kapta becenevét) közönséges lemezjátszója. (Ő volt, messze földön, egy ilyen csoda birtokosa.) Volt idő, amikor igen jelentős megvalósításnak könyveltem el első lemezjátszóm, majd táskarádióm beszerzését, és volt idő, amikor fél (de legalább negyed) életemet adtam volna egy MP3-as (de pláne 4-es) lejátszóért.

Változnak azonban az idők, ma ott tartunk, hogy ezután nem gyártanak többé videókazettofont. A múzeumokba, sok-sok változatukból, remélhetőleg jut belőlük. Egy valamikor, nem is olyan régen, értékes tárgy milliók (százmilliók?) életének elválaszthatatlan, kedves és felejthetetlen része volt.