(B)anya lettem

Hat éve be nem áll a szám. Az elején csak énekeltem, meséltem, mondókáztam, babusgattam újszülött csemetémet, reggeltől estig meséltem neki. Mindent. Hogy éppen merre járunk, miért épp arra megyünk, hogy milyen szép a bokorra szállt pillangó és ehhez hasonló kis pillanatokat ecsetelgettem neki kedvesen, finoman, halkan. A parkban néztek utánunk, hogy mit tudok annyit beszélni egy karon ülőnek, egy akkora gyermeknek, aki alig totyog, első szavait ízlelgeti, ráadásul még válaszolni sem tud.

Aztán kezdtem bekeményíteni, ahogy a gyermek nőtt, cseperedett, eleredt a szája, beindult a fantáziája, beköszöntött az első dackorszak – szakemberek szerint több ilyen van az életünkben (ójaj!).

Már gyermekként hallottam, amitől mindig felállt a szőr a hátamon: kis gyermek – kis gond, nagy gyermek – nagy gond. Az idő viszont ezt beigazolta, hiszen bármennyire is vártam, hogy gyermekem nőjön kicsit, érje el azt a kort, amikor egy baráti társaságban én is viszonylag nyugodtan elcseveghetek legalább egy gondolat erejéig – az az idő még nem jött el.

De nem adom fel. Csak a hangszálaim és az idegeim bírják.

A márciusban beköszöntött karantén még inkább elősegítette, hogy a bennem szunnyadó házi sárkány előtörjön, és napi rendszerességgel hallassa hangját. Az utóbbi időben már nekem is feltűnt, hogy lassan nem tudok csendben, halkan beszélni, indokolatlanul is emelt hangon, erélyes beszédmodorral szólalok meg, illetve válaszolgatok, utasítgatok, egyengetek reggeltől estig. Sokáig zavart, most már azt hiszem megszoktam. Ez viszont baj, de reménykedem benne, hogy ez nem tart örökké.

Nagyon várjuk az óvoda-, illetve az iskolakezdést. Mi szülők (is). Az utolsó heteket, napokat úgy igyekszünk átvészelni, hogy egyikünk házában egy kisebb gyerekcsapat felügyeletét vállalva próbálunk segíteni egymáson, azon szülőkön, akik nem tudnak otthonról dolgozni, és nem utolsó sorban magunkon. Egy hét után megállapítottuk, hogy óvó nénik/tanítók biztosan nem leszünk. De ugyanakkor, egy rövid eszmecserét tartva, megnyugodva vettük tudomásul, hogy nem csak mi beszélünk/kiabálunk/utasítgatunk egész nap – olcsó vigasz, de kapaszkodó. Szóval, nem vagyok egyedül banyaságommal, de ezzel együtt, vagy ennek ellenére nagyon várjuk az óvoda-, illetve az iskolakezdést. Reméljük, hogy az egészségügyi, illetve a tanügyminisztérium képviselői megkönyörülnek rajtunk, és megengedik, hogy gyermekeinket óvodába/iskolába vigyük – a választások után is.

Csak a hangszálaim és az idegeim bírják.